Megváltás a virtuálisban

Tündével levegőben táncoló biciklik, hajtányok és keskeny vasösvényeken suhanó gördeszkák szigetén találkoztam nemrég. Nagy doboz narancslével és egy tasak sült krumplival üldögélt az extrém sportokat űzők forgatagában – ahol rendszerint a közelben lakó éjfekete gyerekek is lefoglalnak maguknak némi szaladgálásra alkalmas helyet –, mellette újnak látszó szöktetős kerékpár pihent. Régebben egy másik lakótelepen láttam gyakran, sört és energiaitalt szürcsölő, tökmaghéjat köpködő fiatalok csapatában. Most valahogy másnak, nyugodtabbnak, vidámabbnak tűnt. Két ápolt külsejű tizenéves, egy hosszú hajú, baseballsapkás és egy felnyírt frizurás keringett körülötte hol két, hol meg egy keréken. Néha lefékeztek előtte, és beszélgetni kezdtek. Hamarosan elfogyott a rágcsálnivaló. Tünde a szemétkosár felé indult az üres tasakkal, közben észrevett, és köszönt. 

– Te nem mész? – mutattam a biciklire.

– Még gyűjtöm a bátorságot, nem vagyok nagy BMX-es. A barátom szokott elhozni ide a haverjaival. Ők már évek óta járnak ebbe a parkba, ismernek minden trükköt. Nagyon élvezem nézni, amit csinálnak. Talán majd én is megpróbálkozom valami egyszerűbb mutatvánnyal. Bár biztos nem lesz könnyű, mert nem túl jó az egyensúlyérzékem. Kerékpározni is nehezen tanultam meg. 

– Mióta jársz ide?

– Pár hónapja. A korábbi haverekkel egy ideje folyton „depis” voltam, anyu már azon gondolkozott, hogy pszichológushoz visz. Állandóan lógtunk az iskolából. Megvolt a törzshelyünk, ahol átkávézgattuk a délelőttöket. Kezdetben vagány volt, sokat nevettünk, szórakoztunk. De aztán kezdett unalmassá válni az egész. Egyszer egy rendőr is belénk kötött, majdnem bekísért. Akkor kicsit megijedtem, de úgy látszik, nem eléggé. A tanév végéig űztem az eszem. Aztán jött a nagy ébredés. Pótvizsgára kerültem két tantárgyból, románból és matekből. Fogalmam sem volt, hogy adagoljam ezt be anyuéknak, de erre végül nem is került sor, mert értesítette őket az oszim. 

– Hogy fogadták a hírt?

– Az volt a legborzasztóbb, hogy meg sem szidtak. Anyu csak sírt, apu meg egyszerűen levegőnek nézett. Olyan volt, mintha csak fizikailag lennének a közelemben, és lelkileg egészen eltávolodtak volna. Szörnyű volt a gondolat, hogy ez most már mindig így lesz. A sokadik engesztelési kísérletre aztán nagy nehezen megtört a jég. Elmeséltem nekik mindent, ami az elmúlt évben történt, és abba is beleegyeztem, hogy magántanárokhoz járok a nyáron, hogy sikerüljenek a vizsgáim, ősztől pedig iskolát változtatok. Mit mondjak, kemény hónapok következtek. Folyton hívogattak a régi haverok, strandra hívtak meg a térre. Eléggé fájt, hogy le kell koptatnom őket. De közben valami fantasztikus is történt velem. Egy internetes társkeresőn megismerkedtem a jelenlegi barátommal, aki egy egészen különleges világba engedett be. Az ő baráti körében nincs mértéktelen iszogatás, és nem az a menő, ha valaki ellógja a tanórákat. Rendszeresen sportolnak, bicikliznek, hajtányoznak, ez adja nekik a napi adrenalint. És még akkor sem alszanak délig, ha a fél éjszakát a számítógép előtt töltötték. A barátom nagy videós, sokan ismerik a korosztályából. Számítógépes játékoknál alkalmazható trükkökhöz, cselekhez szokott tanácsokat adni, de más témákban is készít filmecskéket. Egy videóban engem is bemutatott a „lájkolóinak”.

– Sokan vannak?

– Persze. Igaz, nem annyian, mint a budapesti vagy még távolabb élő videósoknak. Nyugatabbra sztárrá is válhat így egy fiatal. Láttam olyan felvételeket, amelyek rögzítik, ahogy egy tizenéves videókészítő a rajongóival szervezett találkozóra siet, és több száz fős csapat fogadja a helyszínen. Szóval, mondhat ki amit akar, ez a jelenség már túlnőtt a virtualitáson, átszivárgott a valós életbe, és most már egyáltalán nem személytelen. 

– Amíg, mondjuk, videózik a barátod, te mivel töltöd az időt?

– Ha éppen együtt vagyunk, akkor figyelem, amit csinál. Megszólalnom nem szabad, mert akkor kezdheti elölről az egészet. Bár néha az ilyen bakik is jól jönnek, életszerűbbé teszik a felvételt... Tudom, most az a kérdés következik, hogy jut idő ennyi minden mellett a tanulásra. Valahogy jut. Igaz, most sem vagyok az élvonalban, de sokkal magabiztosabb lettem, mint a korábbi iskolámban, és még nincs egyetlen négyesem sem.

A fiúk közben abbahagyták a mutatványokat, és az egyik szöktetőnek támasztott kerékpár felé vették az irányt. A beszélgető-helyünkhöz tolták a járművet, aztán várakozásteljesen néztek a lányra. Tünde nagyot szusszanva ült fel a biciklire, majd lassú, bátortalan mozdulatokkal indult el a magasba ívelő pályán.