A megtalált harmónia

Régi, kedves meghívásnak tettem eleget, amikor bekopogtunk a Nyárádszentimrén élő Kelemen Margit nyugalmazott magyartanárnőhöz, hogy néprajzi múzeumát megtekintsük. A hagyományos viseletet, bútorokat, mesterségeket, eszközöket, valamint a hajdani falu életét idéző régi képeket is bemutató kiállítás megtekintése előtt francia férjével végigvezettek a paradicsomi hangulatot idéző kerten, amelyet közös nagy szenvedéllyel művelnek. 

A saját készítésű zamatos almalé mellett a kertre néző verandán pedig kellemesen elbeszélgettünk múltról, jelenről, kertről, múzeumról és a sorsról is, amely Jean Pollart-t szülőhazájából, Belgiumból Nyárádszentimrére sodorta.

A faragott, festett gyalogkapun belépve a domboldalt betöltő virágoskert színpompája fogad. A rózsák ideje ez, különböző árnyalatokban és nagyságban uralják a kertet, ahol a sok színes virág mellett még a mirha is megterem. A fásszínben levő polcos szekrénykén tekercsek sorakoznak. Mint kiderül, a házat körülvevő kert minden részletéről, minden növényéről készült pontos kimutatásokat tartalmazzák. A lakóház mögött van a konyhakert a melegházzal, amelynek egyenletes hőmérsékletében ottjártunkkor már szépen gömbölyödtek a paradicsomok, a kertben egészséges, kövér zöldségfélék sorakoztak. A végében pedig két kerti szék, hogy a gyomlálásban, kapálásban legyen hol megpihenni. A virágoskert fölötti gyümölcsösben a hagyományos erdélyi gyümölcsfák mellett jó néhány egyed Belgiumból származik, ahogy az érdekes, szokatlan termésű ribizlibokrok és néhány szőlőtőke is. A kert koronája a hosszú drótokra felfuttatott szőlős, a tőkék alatt földieperrel, amely gazdagon terem, akárcsak a málna és az egres. A kert végében faragott tulipánokkal díszített filegóriában van a házi készítésű sós fürdő, amelynek vizébe több mint száz kiló parajdi só került, és ötletes megoldással fűteni is lehet. A napi munka után kell-e kellemesebb kikapcsolódás, mint a meleg, sós vízből nézni a kertet, és a túloldalon levő erdős domboldalt!

A házzal szemben, a virágtenger túloldalán, a csűrből átlényegült lakrészek fölötti beépített tetőtérben van a néprajzi múzeum. A férje halála után érzett elkeseredésében Kelemen Margit rendezte be, a család tulajdonában levő és a faluban fellelhető tárgyakat összegyűjtve, és témák szerint gondosan elrendezve. A belépőt sokatmondó régi fényképek fogadják. A nyárádszentimrei iskolában, ahol az elmúlt iskolai évben nyolc elemista tanult, 1935-ben két tanító nyolcvan gyermeket oktatott. Népes dalárda énekelte a nyárádmenti dalokat, és 1957-ben 15 tagú színjátszó csoport szórakoztatta a helyi közönséget. Igazolványokban sincsen hiány, munkakönyvek, szakszervezeti könyvecske, szövetkezeti tagsági könyv, útlevél, CEC-könyv, ellenőrző könyvecske és sok egyéb irat tanúskodik arról a korszakról, amelyet a múlt században átélt a falu lakossága. A hosszú terem padlóját rongyszőnyegek fedik, a falakat varrottasok, szőttesek, feliratos varrott falvédők díszítik, a terem közepén sorakozó ágyakon háziszőttes gyapjútakaró, varrottas párnák tanúskodnak a szentimrei lányok kelengyéjéről. 

Jó ötletként helyi viseletbe öltöztetett, fából faragott figurák népesítik be a teret, nők és gyermekek varrás, szövés, gyermekgondozás közben, férfiak a jellegzetes népi mesterségeket űzve szerszámok, eszközök gyűrűjében. Néhány „ka-kukktojás”, például óriáspatkó is van a tárgyak között a belgiumi francia férj gyűjtéséből. A terem végén megelevenedik az iskolai élet a palatáblától a pionír-egyenruháig, másutt köcsögök, régi üvegek sorakoznak. A falu múltjában, történetében tett séta során arra gondolok: milyen jó lenne ma, ha minden faluban lett volna egy Kelemen Margit, aki tudta, hogy mit, hogyan és miért kell gyűjteni, amíg nem kerül a szemétbe minden, ami régi és hasznavehetetlennek tűnik. Vérbeli pedagógusként pedig azt tervezte, hogy néphagyományokra épülő táborok szervezésével folytatja a gyermekekkel való foglalkozást. A kolozsvári egyetem magyar–francia szakának végzőseként Mezőbodon és Udvarfalva után húsz évet Sárpatakra ingázott, majd nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi faipari középiskolában tanított. Bár a Nyárádmentén, Magyaróson született, korán elvesztett építészmérnök férjének szülőházába tért haza, és az ő emlékét is őrzi mindaz, amit megvalósított. 

Belgiumi francia férje, Jean Pollart, aki hazájában távközlési technikusként dolgozott, az első segélyekkel jött el először Erdélybe, és úgy beleszeretett, hogy ideköltözött. 

Felesége halála után megtudta, hogy a Nyárádmentén van egy tanárnő, aki beszéli a francia nyelvet, és látogatásai nyomán született meg köztük a kapcsolat, amely derűs, harmonikus napokat hozott mindkettőjük számára. Nemcsak Kelemen Margit gazdag ötletekben, férje is rendkívül kreatív ember, fúr, farag, szerel és szenvedélyesen kertészkedik. Keze nyoma a múzeum alatti házban is tetten érhető. A szép régi bútorokat ő újította fel, s így azok a hajdani szobabelsők hangulatát varázsolják a helyiségekbe, ahova mindkettőjük gyermekei, unokái szívesen mennek pihenni, kikapcsolódni Marosvásárhelyről és Belgiumból is. 

Nem volt sem gondoktól mentes, sem egyszerű az életük, de a jellegzetes francia könnyedséggel és humorral Jean Pollart azt vallja, hogy a nehéz pillanatokban nem szabad a múltban leragadni, hanem „il faut tourner la page”, azaz az élet könyvében lapozni kell, továbblépni, ahhoz, hogy újra megtalálhassuk az egyensúlyt és a boldogságot.