Megszólalnak majd a harangok
A július 31-i Népújság hasábjain megjelent De még hány emberért nem szóltak a harangok című cikk elolvasása után határoztam el, hogy én is megosztok az olvasókkal egy történetet az életemből.
A július 31-i Népújság hasábjain megjelent De még hány emberért nem szóltak a harangok című cikk elolvasása után határoztam el, hogy én is megosztok az olvasókkal egy történetet az életemből.
Most 75 éves vagyok. A történet idején 13 éves voltam, de most is úgy él az emlékezetemben, mintha tegnap történt volna.
Elvégeztem a hetedik osztályt a nyárádkarácsonyfalvi iskolában. Szerettem volna tovább tanulni. Felvételire jelentkeztem a marosvásárhelyi statisztikai iskolába. A felvételi napján reggel, amikor már bent voltunk az osztályteremben, és vártuk a kezdést, engem és egy falumbeli fiút kiszólítottak az osztályból. Bevittek a titkárságra, és édesapám politikai hovatartozásáról faggattak. Persze, nagyon megijedtem, és nem mertem bevallani, hogy édesapám kulák. Hallgattam. Azt mondtam, nem tudom. Jól összeszidtak, és egy borítékot adtak a kezembe, hogy menjek el otthon a néptanácshoz, és adjam oda a borítékot, majd az „eredménnyel” menjek vissza másnap. Nem volt amit tenni. Nagy szégyenkezve hazamentem, persze a néptanácshoz menés elmaradt, mert jól tudtam, hogy édesapám a maga 9 hektár földjével kuláklistán van. Így otthon maradtam. Eltelt egy iskolai év. A következő évben bármelyik iskolába mehettem volna a bizonyítványom alapján, felvételi nélkül, hiszen olyan törvény született, de a sérelem még túl nagy volt számomra egy év után is. Így a hetedik osztály elvégzése után két évet maradtam otthon. Aztán a sérelmem halványult, és az egyik volt osztálytársam biztatására rászántam magam a felvételi vizsgára.
A Bolyai líceumba felvételiztünk négyen a faluból, mind a négyünket áthelyeztek Régenbe, mivel ott akkor indult az elméleti líceum. Addig tanítóképző volt. Itt érettségiztem 1957-ben. A harangok zúgása életem része volt. Sokat szólt a fülembe és hívott Isten házába, ahol 41 évet férjem oldalán kísértem a gyülekezet énekét, dicsérve Istent. Először 14 évesen, konfirmációm idején a nyárádkará-csonyfalvi templomban kánto-rizáltam. Mindig szerettem énekkel dicsérni az Urat. Még most, nyugdíjas korban is, ha hívnak, szívesen szolgálok, örvendek, hogy elfogadja Isten a szolgálatomat.
A harangok szólnak, mindig szólnak. Érted is és értem is. Halld meg hívásukat, és igyekezz úgy élni, hogy amikor leáldoz életed, boldog harangzúgás kísérjen az utolsó úton! Segítsen mindnyájunkat az Isten, hogy áldott találkozásunk legyen „ott az égi honban, fenn”, ahol nem kell sértésekre, bántásokra gondolni, ahol mennyei békességben lesz részünk.
Ezt kívánom minden olvasónak!
Özv. Balogh Károlyné
