Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Vincze Loránt, az RMDSZ európai parlamenti képviselőjének kezdeményezésére március 21-én este Brüsszelben, a Liszt Intézetben Fekete március 1990 – 33 évvel a marosvásárhelyi események után címmel rendezvényre került sor, ahol bemutatták a Miholcsa Gyula 11 órás dokumentumfilmje alapján készített egyórás összefoglalót. Ugyanott a Dr. Bernády György Alapítvány által a szervezők rendelkezésére bocsátott korabeli fényképekből kiállítást nyitottak. A filmvetítést követően a témát kerekasztal-beszélgetésen taglalták. Meghívottak voltak: Káli Király István író, az esemény résztvevője, Miholcsa Gyula, a film készítője és Novák Csaba Zoltán történész, a romániai Kisebbségkutató Intézet vezetője. Meghívták a konfliktus után bebörtönzött, illetve elhunyt marosszentgyörgyi áldozatok rokonait, továbbá az eseményen részt vevőket is.
Az 1990-es március „szelleme” továbbra is kísért
A rendezvényt Oszkó-Jakab Natália, a Liszt Intézet igazgatója nyitotta meg, aki megköszönte a szervezőknek, hogy ilyen fontos és érdekes eseménnyel gazdagították az intézet programját, majd átadta a szót dr. Kovács Tamás Ivánnak, Magyarország belgiumi nagykövetének, aki elmondta, az 1989-es forradalom és a szabadság íze reményt adott az erdélyi magyarságnak arra, hogy a nyolcvanas évek elnyomó, megfélemlítő, beolvasztó politikája után egy szabad világot álmodjon, amelyben magyarként, kisebbségiként egyenlő jogokkal rendelkezhet, államalkotó tényező lehet, ugyanúgy élhet, mint a többség. Ezt a reményt békés úton szerette volna jogérvényesítő útra emelni, de a történelembe fekete márciusként bevonuló események ráébresztették a valóságra. Kijelentette: a mindenkori magyar állam törődik a határokon kívül élő magyarok sorsával, és igyekszik jószomszédi viszonyt ápolni a szomszédos országokkal. Magyarország gazdaságilag és politikailag is minden tőle telhetőt megtesz, hogy a 1990-ben Marosvásárhelyen megtörtént események többé ne fordulhassanak elő.
Hidvéghi Balázs, a Fidesz EP-képviselője hozzátette, az 1989-es romániai forradalom a reménység, az optimizmus és az egymásra találás reményét keltette a közösségben, azonban még három hónap sem telt el a decemberi események után, amikor következett a kijózanodás fekete márciusa. Az etnikai uszítás, a provokáció emberéleteket tett tönkre, és megmutatta, hogy még nem jött el „a nyugati értékek Kánaánja”, hiszen Magyarország és Erdély szomszédságában ma is véres háború zajlik, aminek alapja az etnikai különbség. A szembenézés, a felelősök megnevezése 33 év után is várat magára Romániában. A bűnösök megnevezése csak vágyálom maradt, és azt is tudjuk, hogy a magyarok elleni etnikai alapú uszítások, támadások nem csak a múltéi, mert ha az úzvölgyi eseményekre gondolunk, a mai napig is itt vannak velünk. Ez egy veszélyes út, amelyet a román politikai elit, a titkosszolgálat és sokan mások választottak, és rendszeresen élnek is ezzel a lehetőséggel – mondta a képviselő, majd hozzátette, fontos, hogy a megemlékezést Brüsszelben tartják, hiszen szóvá kell tenni, hogy az Európai Unióhoz való tartozás azt is jelenti, hogy bár különböző országokban élünk, a Kárpát-medencei magyarság összetartozik. „A mi feladatunk, hogy megtöltsük tartalommal ezt a tényt és az összetartozás vágyát” – mondotta. 2014 óta az erdélyi magyarok is megválaszthatják a magyar nemzetgyűlés tagjait, ezért az itteni (sz.m.: romániai magyar) EP-képviselőtársainkkal együtt fontosnak tartjuk, hogy ilyen fórumokon és más alkalmakkor is fellépjünk az összmagyarság érdekében.
Végül házigazdaként Vincze Loránt EP-képviselő szólalt fel, aki tömören fogalmazva elmondta: „Fontosnak tartom, hogy a fekete márciusról Brüsszelben, Európa fővárosában is jelet hagyjunk, helyet találjunk neki Európa történelmében, emlékezzünk, és vonjuk le a tanulságait, hogy soha többé ne forduljon elő. Ezért szerveztük meg a mostani eseményt, amelyen Miholcsa Gyula politikai thrillernek is beillő dokumentumfilmjét mutatjuk be, olyan archív fotókból készült kiállítást nyitunk meg, amely örök lenyomata egy olyan etnikai konfliktusnak, amely akár polgárháborúba is torkollhatott volna, illetve kerekasztal-beszélgetést szervezünk, amelyen megkíséreljük levonni a 33 évvel ezelőtti események tanulságait”.
Az események következményeiről kifejtette: Az utókor méltatlanul bánt az elítéltekkel és az áldozatokkal, hiszen ma már nem igazán emlékeznek meg róluk. Mindezek mellett fontosnak tartotta, hogy az 1990-es márciusi események után feleszmélt az erdélyi magyarság frissen megalakult közképviseleti szervezete, az RMDSZ, hogy csakis demokratikus úton, parlamenti eszközökkel lehet és kell küzdeni a magyarság jogainak megteremtéséért, bővítéséért és megőrzéséért, iskoláinkért és javainkért. Nem volt más választás. A képviselő úgy vélte, 33 évvel az események után, különösen Marosvásárhelyen, még ma is elkülönülten, párhuzamosan él a magyarság és a románság, továbbra sincs meg az a kölcsönös bizalom és törődés, amellyel előrelendíthető a kapcsolat. A törekvések nem voltak hiábavalók, hiszen van egy magyar iskola a városban, de már kettő nem lehet, az orvosi egyetemen sem alakulhat meg az önálló magyar kar, használhatjuk ugyan az anyanyelvünket, de alárendelt szerepben, így még nem vagyunk egyenrangú polgárok, és nem tekintenek nemzetalkotó közösségnek. Az EU-ban is hiányoljuk a nemzeti kisebbségek iránti szolidaritást, a támogatást. Nehezményezzük a jogi biztosítékok hiányát és az EU kisebbségi struccpolitikáját – hangsúlyozta –, ilyen kontextusban pedig felelősségünk a márciusi események ismertetése.
Vincze Loránt végül megköszönte a marosszentgyörgyi cigányok jelenlétét, illetve a Bernády és a Hunineu Alapítvány támogatását a rendezvény létrehozásában. Továbbá Winkler Gyula EP-képviselőnek azt, hogy az általa meghívott kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem média és film szakos hallgatói jelen lehettek a rendezvényen.
Ezután a meghívottak közül Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános szólalt fel, akinek szerepe volt a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal mellett néhány éve a márciusi események áldozatai emlékoszlopának a felállításában. A plébános röviden megemlékezett a szentgyörgyi áldozatokról, Tóth Árpádról, akit a márciusi események miatt bebörtönöztek, de a temetésén kevesen voltak. A Magyarországra menekült Puczi Béláról, aki Franciaországig jutott, majd onnan visszatért Budapestre, ahol hajléktalanként élt, és ma jeltelen sírban nyugszik, igaz, egy tábla őrzi emlékét a Nyugati pályaudvaron. És Szilveszter Péterről is szólt, aki a magyarországi Velencén hunyt el. Hárman az érintettek közül a teremben voltak. Az elhunytak emlékére közösen imádkoztak a jelenlevők, majd Baricz atya három versét hallhatták. A mozzanatot Szántó Árpád, a marosszentgyörgyi küldöttség tagja saját dalával egészítette ki.
A filmvetítést követően került sor a kerekasztal-beszélgetésre, amelyet Vincze Loránt vezetett, aki az asztalhoz hívta Novák Csaba Zoltán történészt, Káli Király István írót és Miholcsa Gyula filmest.
A kérdésekre válaszolva Novák Zoltán hangsúlyozta, hogy az esemény nem véletlenül robbant ki Marosvásárhelyen, hiszen a Ceauşescu-rendszerbe ágyazott politikai, demográfiai, társadalmi folyamatok itt tetőztek, és ezt használta ki a háttérhatalom. A kölcsönös információhiány miatt megingott a románok és a magyarok bizalma egymásban, a biztonságban, és mivel mindkét fél konkrétan veszélyeztetve érezte magát, könnyű volt manipulálni a történéseket. Ha van erős mediátor, aki garanciákat biztosít mindkét fél számára, akkor megelőzhető lett volna az esemény, de közvetlenül a rendszerváltozás után megszűnt – vagy nem volt rá szándék – az állam közvetítő, ellenőrző szerepe, és ebben a szabad térben elszabadultak az indulatok, amelyeket fokozott, hogy a magyaroknak megvolt a marosszéki, míg a románoknak a Felső-Maros menti „háttere”. Nehéz lett volna megállítani az események eszkalálódását. Ezt csak akkor lehetett volna, ha az államhatalom gyorsan közbelép. Szerencsére senki sem akart polgárháborút, így a kormányküldöttség megérkezését és a hadsereg bevetését követően a város pacifikálódott – mondta a történész, majd hozzátette, bár van már magyar és román nyelvű monográfia a történtekről, továbbra is – a történészek számára – maradtak megválaszolatlan kérdések, amelyekhez talán a történelmi távlat adja meg a kulcsot.
Káli Király István az RMDSZ alapító tagjaként közvetlenül részt vett az eseményekben, hiszen több akkori elöljáróval a történések középpontjában állt. Elmondta, jóval azelőtt értesült arról, hogy a románok Nagyvárad és Kolozsvár után Marosvásárhelyt is magukénak akarják tudni. (Sz.m.: Az etnikai arányok megváltoztatásával, politikai hatalommal stb.) Arra, hogy kik szervezték a márciusi eseményeket, a nyilvánvaló válasz az, hogy az 1989-es forradalom hevében megszüntetett szekuritáté tagjait tulajdonképpen három hónapos fizetett szabadságra küldték, és ez a határidő 1990. március 23-án lejárt. Az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetést követő zavargások után tárgyalássorozatot kezdő Vatra Românească és az RMDSZ egyik ilyen kényszertárgyalásának a végén Gelu Voican Voiculescu, az akkori kormány képviselője be is jelentette, hogy megalakult a Román Hírszerző Szolgálat. A bemutatott film egyik jelenetében Judea ezredes bevallja, hogy a márciusi történések idején nem volt Marosvásárhelyen, mert Ion Iliescu államfő Bukarestbe hívta, hogy „ne legyen része az eseményeknek”. Így Káli szerint Vasile Ţîră „őrnagyi egyenruhába bújtatott ágens” szervezte meg a március 19-i, RMDSZ-székház elleni pogromot, és azt is, ami másnap következett.
– Nem tudtuk kivédeni az eseményeket, mert nem balkáni módon gondolkodtunk. Nem tudtuk felvenni a harcot a szakemberekből álló terrorbanda által szított pszichózissal. Március 19-én este azon dolgoztunk, hogy ne adjunk nagyobb ütőfelületet a magyarságnak és hogy kerüljük el a polgárháborút. Nyilvánvalóan utólag kiderült, hogy az esemény elkerülhetetlen volt. De nyertesen kerültünk ki a konfliktusból, hiszen végül bizonyítottan agresszió áldozatai lettek a magyarok, és innen elkezdődhetett egy másfajta politizálás.
Ami a román–magyar megbékélést illeti, Káli Király István hangsúlyozta, hogy sajnos továbbra is „elbeszélünk egymás mellett”.
Ma is hiányzik az az értelmiségi román–magyar réteg, amely a közeledést, egymás jobb megismerését szolgálná, és ezért továbbra is nagyfokú a bizalmatlanság – mondta.
Miholcsa Gyula a filmmel kapcsolatban elmondta, hogy ez nem csak az ő érdeme, hiszen nagyon sokan filmeztek, kockáztatva az életüket. Mind a rövid, mind a hosszú film érdekessége, hogy az események idején és egy bizonyos idő elteltével is megszólaltatták a közvetlen résztvevőket (az eseménycsinálókat), akik közül egyesek utóbb az előző nyilatkozataikkal ellentétesen válaszoltak a kérdésekre, hazudtak, és ezzel is alátámasztották a diverziót, amelynek kulcsfontossága volt az események szervezésében, lebonyolításában és az utólagos konfliktus (nem) kezelésében.
A beszélgetést követően állófogadás keretében nyitották meg a korabeli fotókból álló kiállítást (a felvételeket Bálint Zsigmond, Haragos Zoltán, Both Gyula és Vajda György készítették – az utóbbi felvételei illusztrálták a kerekasztal-beszélgetést). A diákok és a jelenlevők érdekes részleteket tudhattak meg az egykori eseményeken részt vevő és Brüsszelben is jelen levő küldöttség tagjaitól.