Ahogy Virág elvtárs (Bacsó Péter A tanú c. filmjében) mondaná, a nemzetközi helyzet fokozódik, az osztályharc egyre élesedik, teszem hozzá – önszorgalomból – az első és a nulladik osztály hívei között, nos ebben a rendkívül felhevült állapotban és időjárási viszontagságok között egyetlen jó hírrel szolgálhatok: nem lesz nálunk semmiféle vonatos merénylet.
Ahogy Virág elvtárs (Bacsó Péter A tanú c. filmjében) mondaná, a nemzetközi helyzet fokozódik, az osztályharc egyre élesedik, teszem hozzá – önszorgalomból – az első és a nulladik osztály hívei között, nos ebben a rendkívül felhevült állapotban és időjárási viszontagságok között egyetlen jó hírrel szolgálhatok: nem lesz nálunk semmiféle vonatos merénylet. Erre soha nem kerülhet sor, amíg folyik a pénz nélküli egyetlen befektető, a reménytelen vásárló önkonkurencia-harca a teherfuvarozó szerelvényparkért, amíg a vasút magánosítása és a paloták közötti kölcsönös üzengetés addig folytatódik, amíg a vasút teljesen elmagányosodik, és már csak remeteosztályon közlekednek a csigagyorsjáratok.
Arról van szó, hogy mondandóm szekerének rúdját a lényeg felé fordítsam, hogy a világot behálózó, minden hálószobatitkot kifürkésző kémszolgálatok, becserkésző-azonosító-kielemző-filmre vevő, a légyszellentést is lehallgató műszerparkok, kémholdak és űrbolygók pilótáinak jelentései egyetlen szupertitkos washingtoni íróasztalon landoltak, ahol a szupertitoknok szuperfőnök azt olvasta ki belőle szuperelemzők segítségével, hogy a szupervonatok ellen az al- és felkajda a közeljövőben merényleteket akar/fog elkövetni. Nos ez az, ami hazánkban soha elő nem fordulhat, ugyanis nálunk oly szupergyors vonatok – mint Kínában, Japánban vagy az Egyesült Államocskákban – nincsenek. Még azok is, amelyek IC-nek hirdetik magukat, még azok is a szem megcsalatásán alapulnak. Egyszerűbben szólva a kétszer olyan drága és kiglancolt vonatok, amint eltűnnek az állomás és a kísérő közönség látóköréből, lassítanak, felveszik a szokott cammogó utazósebességet, és ezzel araszolnak körtefától almafáig, meg-megállnak, mint József Atilla édesanyja nyikorgó kosárral az ölében, gondolkodóba esnek, mintha ők lennének Immanuel Kant, az ismert königsbergi (kalinyingrádi) filozófus megelevenedett vonatos mása, elmélkednek, hátratett kézzel sétálnak a térben és az időben. Késlekednek, mozdonyokat csereberélnek, félrehúznak. Odabenn a kalauzok az ártatlanokat vegzálják, a jegy nélkül felszálló, mindenütt dohányzó, kéregető, tolvajkodó főkajdácsokat nem rakják ki, le, mert rokonságban állnak velük, mert sápot húznak, részt az összekoldult, összecsórikált milliókból, mert félnek tőlük, bosszútól tartanak, hiszen azok az alkajdák helyett is visszaütnek.
Ja és persze akadnak szikrázó szemű jogvédőik, akik minden körülmények között védelmükbe veszik a kajdácsokat, miközben maguk körül mindenkivel összekapnak, mindenkit elmarnak, akik ilyen-olyan bizonytalan hatalom szélárnyékába húzódva bűzös borzként vívják hősies baloldali anarchiájukat. Akik ellen tehetetlenek vagyunk, mit sem használ az utazóközönség tiltakozása, beadványa, követelése. Törtetnek előre a szupertitkos védelem pajzsa alatt. Rikácsolásuk riaszt, de nekik folyton szerepelniök kell, mert különben a vonatok felgyorsulnának, a kajdácsok felszállását megakadályozhatnák, és akkor hogyan érvényesül az esélyegyenlőség az életkörülményeink romlásához vezető úton?
