Megjelent a Pro Minoritate téli száma

Érdekes témát választott 2012 utolsó lapszámának a Budapesten megjelenő kisebbségi folyóirat. A tanulmányok a kisebbségi identitás és a könnyűzene viszonyát vizsgálják. A szociológiai kutatások nem foglalkoztak eddig mélyrehatóan, hogy mit jelentett a szocialista országokban könnyűzenével, rockkal foglalkozni egy olyan időszakban, amikor a pártpolitika diktálta szigorú cenzúra mindent kivesézett.

Érdekes témát választott 2012 utolsó lapszámának a Budapesten megjelenő kisebbségi folyóirat. A tanulmányok a kisebbségi identitás és a könnyűzene viszonyát vizsgálják. A szociológiai kutatások nem foglalkoztak eddig mélyrehatóan, hogy mit jelentett a szocialista országokban könnyűzenével, rockkal foglalkozni egy olyan időszakban, amikor a pártpolitika diktálta szigorú cenzúra mindent kivesézett. Mit jelentett lépést tartani azokkal a korabeli modern kulturális irányzatokkal, amelyek a popvilágot mozgatták, s divatot, viselkedési normákat határoztak meg, s amelyből csak „fű alatt” juthatott át némi információ a vasfüggönyön túlra. Ezen belül pedig a kisebbségi viszonyulás is különösebb színezetet jelentett, hiszen egyrészt mind a beat, mind a rockzene nemcsak a hatalommal szemben, hanem az elnyomott kisebbségi státus kifejező eszköze, mi több, egyfajta sajátos nemzeti identitáskeresés fogódzója is volt. Olyan műfajok is megszülettek, mint a folk vagy az etnorock, amelyek kifejezetten ezt a sajátos kötődést próbálták erősíteni. S ez nemcsak egyfajta önkifejezési, tiltakozási forma volt. Tulajdonképpen a zene globalizációjával szembeni állásfoglaláshoz is vezetett. Ezenkívül a zene mást és mást jelentett egyes generációk számára, s ez a regionális és helyi identitásokra is hatást gyakorolt. A másik oldalon viszont ott állt a könnyűzeneipar, ami értelemszerűen másként alakult ki, mint a nyugati államokban, a nyilvánossághoz való úton intézményesített keretek között kellett lehetőséget teremteni, találni az érvényesüléshez.

A folyóiratban Lyudmila Nurse és Sík Endre az Európai Unió keleti határán kívüli nemzetállamokban élő tizenkét etnikai kisebbség zenei preferenciáit tanulmányozták. Arra próbálnak rávilágítani, hogy miként hat a zenei ízlésre az etnikai származás, az anya- és a befogadó ország kultúrája, a globális zenei világ stb. Azt is vizsgálták, hogy miként hat a zenei preferencia az identitásra. A tanulmány külön fejezetét – A zene szerepe a magyarországi szlovákok etnikai identitásában – részletesen közli a kiadvány.

Számunkra igazi csemegét jelent Demeter Csanád: A romániai magyar könnyűzene bölcsője című írása, amely a ’60-as, ’70-es évek időszakáról szól. Az a korszak, amely Magyarországon az első beatzenekarok, az Illés, Metró, Omega megjelenése fémjelezte. 1976-ban indult el a Megéneklünk, Románia országos fesztivál, amely némiképpen keretet teremtett az egész országot átfogó kulturális mozgalomnak. Ezenkívül a többségében magyarok által lakott Hargita és Kovászna megyében sikerült különböző helyi fesztiválokat szervezni, amelyek a Brassóban zajló országos Aranyszarvas fesztivál hangulatát tükrözték. Így sikerült életre hívni Székelyudvarhelyen a Siculus fesztivált, vagy Csíkszeredában az Ezüstfenyő könnyűzeneversenyt, ahol lehetőséget teremtettek az együtteseknek, előadóknak a fellépésre. A Siculus szervezését felkarolta az RTV magyar adásának szerkesztősége is, Bodor Pálnak, Boros Zoltánnak pedig óriási szerepe volt abban, hogy az addig helyi szinten próbálkozó együttesek a televízió segítségével országos hírnévre is szert tegyenek. Így váltak elismertté a nagyváradi Metropol, a szatmári Rytmic, a marosvásárhelyi Sympathy, s ki ne hallott volna Józsa Erikáról, Kisfalussy Bálintról, Elekes Csabáról, Sárosi Endréről, Bokor Ildikóról, Nagy Máriáról, akik a ’70-es évek elején meghatározó egyéniségei voltak a romániai magyar könnyűzenei életnek. Az előadókról és az együttesekről részletesebben is olvashatunk a folyóirat hasábjain.

E korszak folytatásáról, a ’70-es évekről, amelyek meghatározó együttese a Nicu Covaci által vezetett Phoenix volt, Cseke Gábor ír (Az Ifjúmunkás-matinék – „Extázis” a romániai hatalom palástja alatt). A Cenaclul Flacărához hasonló Ifjúmunkás-matinék teremtettek keretet arra, hogy országos turnét szervezzenek, amelyen hazai kisebbségi könnyűzene- és folkegyüttesek is ismertté válhattak. Ezt a kort idézte fel személyes élményein keresztül Nagy Mária, akivel Marius Cosmeanu készített interjút.

Egy másik világba vezet be Szerbhorváth György, aki a nyolcvanas évek jugoszláviai rockzenéjének hatását vizsgálja. Mint ismeretes, az újvidéki rádió (Radio Novi Sad) zenei műsora országhatárokon túl is eljutott, és egyfajta kaput jelentett a keleti tömbbe zárt művészeknek, hogy napirenden legyenek a nyugati irányzatokkal. Jugoszláviában, ahol enyhébb szocializmust vezettek be, másként kapott nyilvánosságot a kemény műfaj. Ugyanakkor köztudott, hogy itt is több etnikai kisebbség kényszerült együtt élni egy föderatív országban, s ez igen érdekes ízt, zamatot adott a tiltakozó műfajoknak. A lap az érdekeltek számára interneten is elérhető:www.prominoritate.hu