Meghalt Jászberényi Emese,

Életének 77 esztendejéből 55-öt a rádiónak szentelt. Volt az ifjúsági műsor szerkesztője, majd a művelődési műsoroknak szentelte életét. Aligha akad az erdélyi magyar művelődési életnek olyan kiemelkedő személyisége, akit ne szólaltatott volna meg a Marosvásárhelyi Rádióban. Leginkább a színház, a színészek munkája érdekelte, neki is köszönhető, hogy egy időben a rádiót a nyolcadik erdélyi magyar színházként emlegették, hiszen a Rádiószínházban 1985-ig műsorra került a legtöbb erdélyi magyar színi előadás. 

Alig került ki a kolozsvári egyetem padjaiból 1962-ben, máris a Marosvásárhelyi Rádióhoz került, a Székelyföld rádiójához, amelyet ő is bejárt keresztül-kasul, mikor riporterként, mikor szerkesztőként, hiszen a Vastaps – a rádió nyílt műsora – a helyszínen készült, a közönség részvételével. Az ifjúsági műsornak, a Szivárványnak is ő találta ki az átfogó szerkezetét, majd a művelődési műsorokban a színházi rovatok szerkesztője lett. 

1985-ben, amikor megszüntették a területi stúdiókat, a Gyerekkönyvtárhoz került. Ott is rádiósnak tartotta magát – mint mindannyian –, s másolatokat készített a legértékesebbnek tartott hangszalagokról, hiszen attól félhettünk, hogy a Bukarestbe szállított hangtárnak a megsemmisítés lesz a sorsa. 

1989-ben hitetlenkedve fogadta a változás hírét, aztán annál nagyobb lendülettel fogott újra munkához. Megteremtette a Helikont, azt a művelődési magazinműsort, amelyben zene, irodalom és a színház, az előadó-művészet megannyi ága otthonra lelt. De előbb meg kellett újra alapozni az újraindult Marosvásárhelyi Rádiót, és ehhez ő is hozzájárult. 1990 márciusában a kórházban kereste meg Juhász Ilonát, akinek megrázó történetét Jászberényi Emese által ismerhette meg a világ. 

A föllendülő művelődési élet hű tükrét igyekezett megteremteni a Helikon című műsorával, amelyben nemcsak a nyílt színen látható-hallható teljesítményeket mutatta be, hanem a kulisszák mögül olyan felemelő csemegéket is, mint Sütő András és Sinkovits Imre vidám, felszabadult beszélgetése a művészetről, a művész felelősségéről, olyan témáról, amelyről kötetlenül, pátosz nélkül szinte lehetetlen megszólalni, de Jászberényi Emese felfigyelt az alkalomra, és szalagra rögzítette.

1991-ben a magyar szerkesztőség vezetője lett, s ez újabb feladatokat jelentett: a Székelyföld legjelentősebb szerkesztőségének helyzetét kellett őrizni, sőt erősíteni. 

Fiatal munkatársakat kellett kiválasztania, akik közül a legtöbben ma is a rádiónál dolgoznak, új műsorokat kellett bevezetni, hiszen nőttek az elvárások is, de eközben óvta a rádió hagyományait is. A rádió szünetjelére is büszke volt, amelyet férje, Kozma Mátyás hangszerelt – magyar népdalból. A több évtizedes hangfelvételeket felfrissíttette, kazettára másoltatta, és a rádió kiadásában kazettákon váltak hozzáférhetővé a hangtárból kiemelve olyan produkciók, amelyek méltán váltották ki a közönség érdeklődését. Az erdélyi rádiókabaré sem született volna meg nélküle, és neki köszönhetjük a rádió fennállásának 40. évfordulójára kiadott könyvet is – Szól a rádió –, amelyben a rádió története mellett a munkatársak munkáival (interjúk, elemzések, riportok) is megismerkedhetünk – Jászberényi Emese szerkesztésében. 

Nyugdíjasként is figyelemmel kísérte a rádió munkáját, az újabb teljesítményeket. Érzékenyen figyelt mindenre, ami a rádióval kapcsolatos volt. Manapság is, az Aranyszalagtárban megelevenedő hangfelvételek között gyakran halljuk a riporter Jászberényi Emese hangját, aminthogy ezután is helyet kell kapnia a műsorban számtalan interjúnak, riportnak, műsorrészletnek, Jászberényi Emese örökségének. 

Gáspár Sándor