Megfogyatkozva, de hittel tisztelegnek Szabédon

Vasárnap huszonhetedik alkalommal emlékeztek Szabédi Lászlóra Szabédon.

Az unitárius templomban tartott délelőtti istentisztelet keretében meghitt kis ünnepségen emlékezett a falu arra a 20. századi gondolkodóra, aki a település nevét is felvette. Az egyházközség immár 27 éve megszakítás nélkül emlékezik a sokoldalú alkotó tehetségre, a költő, szépíró, műfordító, publicista, kritikus és tudós Szabédi (Székely) Lászlóra. Vasárnap az ifjúsági egylet az ő írásaiból adott elő részleteket, szolgálatot mutatott be az egyházközség kórusa, Jenei Sándor lelkész pedig méltatta Szabédit születésének 111., halálának 59. évfordulóján. A Himnusz eléneklése után a templomkertben folytatódott az ünneplés szavalattal, a székely himnusz éneklésével és az épület falán elhelyezett Szabédi-féldombormű megkoszorúzásával.

 

Ápolni a kötődést

1991-ben kezdődött el a Szabédira való emlékezések sorozata, évente kétnapos ünnepséget szerveztek a szabédiak és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület: Kolozsváron tudományos rendezvényekre került sor, megkoszorúzták Szabédi László sírját a Házsongárdi temetőben, és a Lázár utcai háznál is tisztelegtek, míg másnap Szabédon a „népies” része következett kulturális műsorral és koszorúzással – tudtuk meg a lelkésztől. Néhány éve azonban magukra maradtak a szabédiak, de azóta is ünnepelnek, igaz, szerényebben, legtöbbször az egyházközség keretén belül. „Szabédi László felvette a falu nevét, és erkölcsi kötelességünk ezt a szálat nem eltépni, hanem ápolni, 

továbbadni a következő generációnak” – mondta el érdeklődésünkre Jenei Sándor, és arra hívta fel a figyelmet, hogy ezek az emlékezések a nemzeti és vallási öntudat megerősítését is szolgálják, összetartó erőt is jelentenek, amire igencsak szükség van itt, a Mezőség kapujában, ahol különösen nagy az asszimiláció veszélye.

 

A meggyőződés vértanúja

Székely László 1907. május 7-én született Sáromberkén, de gyermekkorában nagyon sok időt töltött Szabédon, s az e faluhoz való kötődés nyomán később felvette a Szabédi nevet. Tanulmányait Kolozsváron és Strasbourgban végezte, unitárius teológiával és irodalomtörténettel foglalkozott. Egy ideig Aradon volt tisztviselő, majd Kolozsvárra került színházi dramaturgnak, a kolozsvári Ellenzék napilap belső munkatársa is volt, de tanítói állást is vállalt, később a kolozsvári Világosság munkatársa lett, és 1947-ig a sepsiszentgyörgyi Magyar Népi Szövetség egyik szervezője és vezetője volt. 1947-től haláláig a kolozsvári Bolyai Egyetemen tanított esztétikát. 1959 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom nem tűri meg az önálló magyar egyetemet Kolozsváron. A beolvasztási törekvések ellen felszólaltó Szabédit megaláztatások érték, a tanügyminiszter pedig az 1959. június 19-i 168. számú rendeletével július 1-jei hatállyal egyesítette a kolozsvári Victor Babeş és a Bolyai tudományegyetemeket. De Szabédi ezt már nem érte meg: ötvenegy évesen felszabadította magát a kételyek, zaklatások és megaláztatások alól, április 18-án kisétált Kolozsvár határába, és Szamosfalván vonat elé vetette magát.

Erdélynek mindig voltak vértanúi, közéjük tartozik Szabédi László is, aki mindig önemésztő küzdelmekben igyekezett érvényre juttatni meggyőződését. Ráadásul egy olyan történelmi korszakban, amelyben a hittel képviselt meggyőződésnek valójában nem voltak esélyei – írta róla Pomogáts Béla irodalomtörténész.