Márton Zoltán emlékére
Hozzád szólok most, kedves barátom, hozzád, aki nem vagy, nem lehetsz itt velünk már szinte egy éve.
Hihetetlen, de alig telt el egy év azóta, hogy a hivatalod asztalánál arról kérdeztelek, hogy mit sikerült megvalósítanod abból, amit induláskor vállaltál Makfalva polgármestereként.
Kérdésemre szerényen azt válaszoltad: „Nem volna ildomos magamnak tulajdonítanom az elért eredményeket. Együtt csináltuk azt a keveset, amit sikerült megvalósítanunk a kezdeti idealista tervekből. Együtt valósítottunk meg mindent a hivatal dolgozóival és a ti – a község lakói – segítségével.
A megvalósítások mellett jó pár dologról kellett egészen vagy részben lemondanunk megfelelő fedezet vagy támogatás hiányában, és ez részben az én kudarcom is”. Nem értem, miről beszéltél.
Elmondhatom, hogy a veled együtt töltött időszakban voltam a legbüszkébb arra, hogy makfalvi lakos vagyok.
Elég, ha csak 2013. október 24-re gondolok, amikor szekerekkel indultatok el a „székelyek nagy menetelésére” Makfalva központjából. Büszke voltam arra, hogy része vagyok a „csapatnak” és fájt a szívem, hogy nem tarthattam veletek.
De aztán 2014. március 10-én már együtt masíroztunk Marosvásárhelyen a Postarétről a főtér felé. És ezt sosem fogom elfelejteni, amíg csak élek.
Most, amikor 2015. október 24-én őrtüzeket gyújtottak a Székelyföld határtelepülésein, annak oszthatatlanságát bizonyítandó, autonómiát követelve, megint nem lehettem ott, de ennél még jobban fájt, hogy te sem voltál ott.
Az járt a fejemben, hogy milyen büszke lettél volna arra, hogy „csapatunk” ismét ott volt a „barikádon”, jelen esetben Székelyvéckén, ezzel is bizonyítva, hogy ha megtörve is, de nem megtörten állunk ki a közös hitünk mellett, és haladunk azon az úton, amelyiken anno együtt elindultunk.
De ha jobban belegondolok, biztos vagyok abban, hogy ott voltál te is Székelyvéckén, sőt, minden településen, ahol őrtüzek gyúltak, és talán azért égtek ezek olyan fényesen, mert a te fényed is bennük világított.
(Ifj. Kovács Árpád)
