Marosvásárhelyi krónikás füzetek II.

Milyen hatásköre volt a marosvásárhelyi céhek törvényszé-kének, mivel járt egy inas felszabadítása és mesterré válása, mi táplálta a kisváros lakosságának színház iránti vágyakozását? – többek között ezek a témakörök merültek fel a Marosvásárhelyi krónikás füzetek második kötetének kedd délutáni bemutatóján a Bernády Házban. 

Fodor István néhai postatisztviselő 1936–1940 között szerkesztett krónikás füzeteit Sebestyén Spielmann Mihály gyűjtötte egybe és rendezte sajtó alá. Az első kötet idén februárban jelent meg a Mentor Könyvek Kiadó első, a korábbi Mentor Kiadó utolsó könyveként, az Erdélyi ritkaságok sorozatban, és a második kötet is a sorozat folytatásaként született. A nagyszabású, értékes munkáról Nagy Miklós Kund, illetve a kiadót képviselő Káli Király István beszélgetett Sebestyén Mihállyal, aki a rendelkezésre álló háromnegyed óra alatt a város kultúrtörténetének érdekes mozzanataiból is felvillantott néhányat.

Nagy Miklós Kund méltatásában egyebek mellett a kötet olvasmányosságára hívta fel a figyelmet. A Komáromból Marosvásárhelyre került Fodor István magazinszerkesztői magatartással, a történelmi adatok mellett a szenzációnak, illetve a pletykának is teret adva vállalkozott a város régmúltjának és akkori jelenének bemutatására. Kiadványai sok mindent elárulnak az egykori Vásárhelyről, nem véletlen, hogy Bernády György is olvasgatott belőlük. A teljes sorozattal valószínűleg senki nem rendelkezik, ezért is annyira értékelendő, hogy Sebestyén Mihály kötetbe szerkesztette a saját és mások könyvtárában, illetve részben a Teleki Tékában fellelhető füzeteket – hangzott el a bemutatón. 

A beszélgetés során Nagy Miklós Kund elsőként a második kötet lábjegyzeteiben található kiegészítésekre, pontosításokra kérdezett rá. Sebestyén Mihály hangsúlyozta, hogy Fodor István nem volt képzett történész, az 1918-as hatalomváltás után postahivatalnoki állását elveszítve kezdett bele a lapszerkesztésbe és kiadásba, így nem tudhatta, hogy a különféle dokumentumokban talált információkat honnan kell ellenőrizni. Mivel ő maga is írt és rendezett színdarabokat, eredetileg a vásárhelyi színház történetét akarta megírni, így talált rá a levéltári dokumentumokra, amelyeket aztán füzetekbe gyűjtött. A krónikás füzetekben észlelhető rendszertelenség annak tulajdonítható, hogy minden alkalommal 32 füzetlapot kellett a szerkesztőnek tartalommal megtöltenie. Sebestyén Mihály többek között az ötödik kötethez érkezett Időtár készítése közben találkozott számos olyan, hiteles forrásból származó adattal, amelyek Fodor István egyes közléseit megkérdőjelezik, ezért látta szükségesnek a kiegészítéseket.

– Fodor Istvánnak köszönhetjük, hogy tudunk valamit a vásárhelyi céhekről – jegyezte meg a történész az egykori „krónikás” érdemei kapcsán, majd – a termelés és értékesítés menetét szabályozó, mindkét folyamatot megkötő, az újdonság lehetőségét kizáró – céhtörvényekről, illetve a céhtörvényszékről mesélt, amely egyebek mellett a három arany értékét meg nem haladó kártérítési igények esetében járhatott el. Az eszmecsere során kiemelt figyelem jutott az orvosok hiányában érvágást, sebkötözést is végző borbélyok céhének, majd a kötet legizgalmasabb fejezetére, a vásárhelyi színházi életre terelődött a beszélgetés.

– Mivel a város nem rendelkezett állandó társulattal, a színház szabad vadászterületnek számított – mondta Sebestyén Mihály, aztán beszélgetőtársa kérésére a vándortársulatok fellépéseit kísérő botrányokról, a nézőtéri pipafüstről és hangoskodásról, illetve az egyes színészek rajongótáborai között kitört verekedésekről mesélt. A bemutatón jelen levők arra is választ kaphattak, hogy miért éppen az akkoriban kisvárosnak számító Marosvásárhelyen volt a legnagyobb a színházteremtési vágy.

A figyelemre méltó, izgalmas kötetet a tervek szerint idén még egyszer bemutatják a marosvásárhelyi nagyérdeműnek, a rendezvényről időben hírt adunk.