Marosvásárhely – a szabad királyi város

(Folytatás április 22-i lapszámunkból)

Marosvásárhely az 1616-ban szerzett kiváltság előtti években

Marosvásárhely szabad királyi várossá nyilvánításának megokolásai között a kiváltságlevél bevezetőjében a város bírája, hites polgárai és lakosainak nemcsak a maguk, hanem egész Erdély érdekében, különösen az elmúlt húsz év alatt kifejtett tevékenységének az elismerése szerepel. 

És valóban, a korábbi húsz év a megrázkódtatások és a rendkívüli erőfeszítések időszaka volt, amelyből kivette részét, részben szenvedő alanyként, a város is. Hiszen erre az időszakra esik a 15 éves háború, amelynek során Erdély gyakran harci események színhelye, Marosvásárhely pedig szenvedő alanya lett. Ezekben az években, főként a századfordulón, a Habsburg- vagy törökpárti csapatok sűrű portyázásai könyörtelenül pusztították, rombolták az országot. Marosvásárhely maga is megsínylette a hadak járását és garázdálkodó zsoldos katonák fosztogatásait, gyújtogatásait.

Az említett húsz év kezdete 1595-re, a nagy törökellenes hadjárat idejére esik. Előzményként megemlítjük, hogy a hadjárat előtt, 1595 áprilisában, Báthory Zsigmond ambíciós fiatal erdélyi fejedelem, új adomány címén, megerősítette a várost a kisebb királyi haszonvételi jogok használatában – kocsmatartás, mészárszéktartás, halászat, vámszedés, vásártartás stb. –, amely jogokkal a város addig is rendelkezett. Ezzel a gesztussal szándékozott biztosítani a maga számára a város hűségét és támogatását. A várt válasz hamarosan meg is mutatkozott. Néhány hónappal később, ugyanazon év szeptemberének elején, amikor a fejedelem hadjáratot indított Havasalföldre a törökök kiűzésére, a város is kiállított és táborába küldött egy huszár- és két gyalogszázadot, amelyek kivették részüket a Kárpátokon túli harcokból. A három század ma nem tűnik soknak, de akkor a mintegy kétezer lelket számláló kis város részéről rendkívüli áldozatot jelentett.

Pár évvel később a város tragikus események szenvedő alanya lett. 1601 nyarán Basta császári generális portyázó csapatai lerohanják, kirabolják és felgyújtják Marosvásárhelyt. Az eseményeket a korabeli emlékírók részletesen is megörökítették. A városvezető, politikus és emlékíró Borsos Tamás feljegyezte, hogy 1601 második felében a goroszlói győzelmük után „Basta György és Mihály vajda Erdélynek neki bocsátá szabad nyereségnek minden hadát, és oly igen szörnyen megdúlatá-kóboroltatá Erdélyt, hogy csak annak is szörnyű voltát, nem tudom micsoda fő tudná megírni”.4 Azután Basta „minden hadával Nyárádtőhöz az Maros mellé” szállt, és onnan kísérte figyelemmel a Moldva felől Brassó mellé érkező Báthory Zsigmond mozdulatait. Közben zsoldosai és velük együtt a hajdúk pusztítják a vidéket. A város lakossága a környező székely falvak lakosaival együtt próbálja megfékezni a zsoldosok fosztogatásait és „az Basta hadának utoljával és széledezőjével egynéhány hétig erős csatázást űztünk, tartottunk” – írja ugyancsak Borsos Tamás –, de a „város népének az jova mind széllel imide-amoda elbúdostunk vala”.5

Borsos Tamás mellett Nagy Szabó Ferenc emlékíró is részletesen leírja a várost és a lakosokat ért megpróbáltatásokat. Tőle tudjuk, hogy a város első feldúlása „1601-ik esztendőben Szent Lőrinc nap tájat” (augusztus 10.) történt, amikor „a klastromot, szentegyházat verék fel egy délutántájban, és el is égeték ugyan mind a szentegyházat, tornyot, iskolát”.6 De a Szent Lőrinc-napi dúlás után sem volt nyugta a város és a környék lakosságának. Basta zsoldosai és a hajdúk pusztítása után török, tatár és a havaselvi kurtán (udvari lovasság) hadak folytatták a dúlást. A tatárok rabságba hajtanak számos városi és marosszéki lakost. Így 1601 és 1602 telén Székelyvásárhely csaknem egészen pusztán állt. Visszaemlékezése szerint „a város népe a hajdúk előtt mind elfutott vala (1601 nyarán): ki Segesvárra, ki Medgyesre, ki Radnótra, ki Besztercére, ki a székelységre szélyel; itthon csak számosan (néhányan) voltak, azok is lovak hátán futó-módon voltak”.7 Nagy Szabó János, az emlékíró apja is Görgény várába menekítette családját. 

A városnak másodszori pusztulása 1602-ben, Úrnapján (június 3-án) történt, miután a még életben maradt lakosok zöme visszatért. A visszatérésről írja Nagy Szabó Ferenc, hogy ez „nem volt eszesség, töllök”, mert a veszély nem múlt el. Bár a városi tanács és a bíró „Úrnap előtt hallotta […], hogy valami összegyűlt had volna a Mezőségen”, és kiküldött kémjeitől megtudja, hogy a várostól északnyugatra fekvő közeli Tusonnál és Uzdiszentpéternél mintegy négyszáz emberből álló had verődött össze, mindenütt rabolva és pusztítva, mégsem figyelmezteti a lakosságot a veszélyre, még csak nem is értesíti róla. Nem gondoskodik a védelemről, így történhetett meg, hogy Úrnapja hajnalán a támadók a város piacán teremtek, és rabolni kezdtek. A váras népe futott, ahova tudott.8 Ezt a második nagy pusztítást megszenvedte, a város mellett, Marosszék északnyugati része is. Az utóbbi feldúlás után maradt pusztán több falu, amelyekről az 1602. és 1603. évi Basta-féle két összeírásban megjegyzik, hogy lakosságuk kipusztult. 

A pusztítások és az 1602 karácsonya táján kiütött pestis miatt a város lakossága rendkívül megcsappant. Hiszen 1602-ben 166 és 1603-ban csak 176 család, vagyis mintegy 950 személy lakta, ami számításaink szerint a néhány évvel korábbi – a mintegy 400 családra becsült – népességnek 45%-a volt csupán. 

Röviddel a város kétszeri feldúlása, pusztítása után a kis mezőváros újjáéled, és egypár év alatt felvirágzik. A talpra állást a kedvezőre fordult körülmények között az is elősegítette, hogy a város élén jó szervező, hozzáértő elöljárók álltak. Borsos Tamás mellett ide sorolhatjuk Nagy Szabó János és Nagy Szabó Mihály főbírók nevét. Kezdeményezésükre és irányításukkal újjászervezik a városvezetést, írásba foglalják és kiegészítik a város közéletét szabályozó jogszokásokat (1603–1604), és számos más intézkedéssel zökkenőmentesebbé teszik a városi életet.9 Kezdetét veszi a vár építése is. (Erről alább részletesebben is szólunk.) 

Az újjáéledést nagyban előmozdítja, hogy sikerült a város közvetlen szomszédágában lévő, részben elpusztult települések lakóit a városba telepíteni. Az erre vonatkozó adatokból csak egyet említünk. 1609-ben, fejedelmi jóváhagyással, megegyeztek a szentannaiakkal városba költözésük ügyében. Az ajánlatot elfogadók, birtokaik átengedése ellenében, 12 jól megépített házat kaptak külsőségekkel együtt, és 300 forintot.10 Ugyanebben az évben, 1609. december 14-i adománylevelében, Báthory Gábor – új donációként – megerősíti a várost a sásvári, bárdosi, székelyfalvi és marosszentannai szerzeményeinek birtoklásában.11

Ugyanakkor fejedelmi pártfogásban is részesülnek mind Bocskai István, mind Báthory Gábor és Bethlen Gábor részéről. (Ezek megnyilvánulási formái között megemlítjük a gabonadézsma elengedését, az iskolatámogatást, céhkiváltságlevelek megerősítését, területvásárlások jóváhagyását, több városi elöljáró bizalmi kérdésekkel való megbízását, országgyűlések tartását a városban stb.)

Az 1616. előtti évtized a város felvirágzásának a kora lett. Gazdasági élete – főként a céhes kézművesség – hirtelen fellendült, lakossága megkétszereződött, hiszen 1620-ban már több mint 500 család lakta. Vagyis megérett egy rangosabb városi jogállásra.

 

A város és Bethlen Gábor kapcsolata

Az 1613-1629 közötti években Erdélyben uralkodó Bethlen Gábor hatalomra jutásakor egy gazdaságilag zilált és pártharcoktól marcangolt országot talált. Személyében olyan uralkodó került az ország élére, aki a helyzet ismeretében kialakított külpolitikájával biztosította magát a török támadás ellen. Ugyanakkor a Havasalfölddel és Moldvával kötött szövetség révén kiküszöbölte a köztük minduntalan lábra kapó egyenetlenségeket is. Habsburg-ellenes politikát folytatott, részt vesz a harmincéves háborúban, és sikeres hadi vállalkozásaival európai tekintélyt szerzett.

Bethlen iparpolitikájában a városokra támaszkodott. A termelés fellendítése érdekében anabaptista mestereket hozatott, a nem termelő vagy az árukat visszatartó céheket megbüntette. Ugyanakkor megrendeléseket adott főleg a harci eszközöket gyártó céheknek, s alkalomadtán a kontárok (céhen kívüliek) foglalkoztatásától sem riadt vissza. 

Bethlen Gábor iparpártoló politikája szerencsésen társult Marosvásárhely ugyanolyan irányú törekvéseivel. Több alkalommal igényelt és kapott mestereket a gyulafehérvári fejedelmi palotán végzett javítások vagy egyéb munkák elvégzésére. Ugyanakkor több vásárhelyi céhnek kiváltságlevelet adott, illetve megerősített Bethlen. 1615-ben, marosvásárhelyi tartózkodása alatt, jóváhagyta a tímárok, nyereg- és pajzskészítők céhszabályait, 1620-ban a szabókét, 1625-ben a csiszárokét, lakatosokét, szíj-, nyereg- és pajzskészítőkét, 1627-ben, majd 1629-ben a csizmadiákét, 1618-ban a szűcsöknek biztosított elsőbbséget az örmény kereskedőkkel szemben a nyersbőr felvásárlásánál.12 1628-ban megerősítette a borbélycéh korábbi szabályzatát is.13

Bethlen uralkodásának első felében többször kért katonaságot, sőt kölcsönt is a várostól. Így 1615 novemberében 1.000 forintot adtak neki „az udvari fizetett népnek” eltartására. A hadsereg mozgósításkor pedig kiállítottak 100 gyalogot (egyébként a „kapuszám” után csak 31 gyalogot voltak kötelesek hadba küldeni).14 1621 szeptemberében, országgyűlési határozatra, három szekér élelmet szállítottak a Hotin várát ostromló török csapatok számára.

A fejedelem a bizalmi emberévé vált Borsos Tamást (akihez 1614-ben a krónikaíró Nagy Szabó Ferenc is társult) a török Portán végzett követi tevékenységéért és egyéb megbízások intézéséért többször is megjutalmazta. 1614 novemberében részbirtokokat adományozott neki Mezőmadarason, Mezőkölpény-ben és Maroskisfaludon, 1624 októberében újabb birtokhoz juttatta Mezőbergenyében. Bethlen uralkodásának végén, az ország nagyjai közé került Borsosnak 1629-ben már tíz marosszéki és három vármegyei településen volt adománybirtoka, két helyen pedig – Mezőmadarason és Náznánfalván – udvarháza is.15 Borsos mellett, hűséges szolgálataiért a fejedelem 1615 januárjában nemességet adományozott Köteles Bodó Istvánnak is.

Bethlen legnagyobb adománya azonban kétségkívül az 1616. április 29-én kibocsátott kiváltságlevele, amellyel a várost szabad királyi városi rangra emelte. Egy későbbi levelében, 1616. június 10-én figyelmeztette is a vásárhelyieket nagylelkű adománya fontosságára, amikor a következőket írta: „Mi is az elmúlt napokban annak tekintetiért szép privilégiumokkal, szabadsággal látogattuk meg a kegyelmetek várossát, elhivén, hogy ennek utánna is a hazának s minekünk is tartozó szolgálatokban, hűségében hátramaradó nem lészen”.16 

Marosvásárhely és Bethlen Gábor fejedelem kapcsolatai túlnőtték a gazdasági és politikai kereteket, kiterjedtek az oktatásra is. A művelődést és a tudományt különösen pártoló fejedelem hathatós támogatásban részesítette az itteni református iskolát (az egyetlen akkori városi oktatási intézményt). A városi tanuló ifjúság számára 1615-ben évi 150 forint segélyt utalt ki a kincstári jövedelmekből, amelyet 1618-ban felemelt 200-ra, ami a kor viszonyai között jelentős összegnek számított.17 Az 1629. évi végrendeletében is 200 forintot hagyományozott a vásárhelyi schola számára.

Uralkodása idején Bethlen többször is a városban tartózkodott, és élvezte a helyiek vendégszeretetét. 1614 áprilisában az itt tartott részleges országgyűlés idején találjuk a városban, amikor az ország aktuális gondjait intézte. De itt járt 1615 márciusának végén, 1622 augusztusában, és elhunyta előtt nem sokkal, 1629-ben is. (Ekkor a vásárhelyi szabók a fejedelmi szekérre fedelet készítettek.)

Megemlítjük, hogy utódja, I. Rákóczi György is folytatta Bethlen várospártoló politikáját, még ha kapcsolatuk nem is nyilvánult meg olyan kedvezményekben, mint a szabad királyi várisi rangra emelés. Tény, hogy az ő idejében a város kézműipara és kereskedelme tovább éli virágkorát.

(Folytatjuk)

 

4 Borsos Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta Kocziány László. Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1968, 48.

5 Uo. 49. 

6 Marosvásárhelyi Nagy Szabó Ferenc Memoriáléja. In: Marosszéki krónikák I. Válogatta és sajtó alá rendezte Sebestyén Mihály. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2010, 127.

7 Uo. 115.

8 Uo. 128-129.

9 Részletesebben lásd: Pál-Antal Sándor: Marosvásárhely XVII-XVIII. századi jogszabályai és polgárnévsorai. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2006. 57.

10 Mvhely város lt, Acta Politica 103c/1609. sz.

11 Ua. Acta Politica 103a/1609. sz. Az oklevél szerint: „Toties et integras portiones suas possessionarias in possessionibus Sasvary, Bardos, Zekelyfalva et Marus Zent Anna vocatis in Sede Siculicali Marus […]”

12 Pál-Antal Sándor: Marosszéki intézmények és pecsétjeik a XVI. századtól 1867-ig. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004. 119-120.

13 Sebestyén Mihály: Időtár. Marosvásárhely történeti kronológiája a kezdetektől 1848-ig. I. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009. 63.

14 Mvhely lt. Acta Politica, 134/1655. sz. Közölve: Székely Oklevéltár IV. 193-196. (SzOkl.)

15 Uo. 58.

16 Mvhely város lt. Acta Politica, 141/1, 141/3/1616. sz.

17 Mvhelyi Ref. Egyházközség közös lt. 21-22. sz.