Már megint fütyültek a Székely vértanúk emlékművénél. Igaz, most a fenyőfa tetején ágáló feketerigó bizakodásébresztő dallama kísérte a szónok beszédét, és nem a megosztáspártiak dühös csücsörítése, mint a múlt heti demonstráción.
Már megint fütyültek a Székely vértanúk emlékművénél. Igaz, most a fenyőfa tetején ágáló feketerigó bizakodásébresztő dallama kísérte a szónok beszédét, és nem a megosztáspártiak dühös csücsörítése, mint a múlt heti demonstráción. Pedig a közönség egy része mindkét alkalommal jelen volt a marosvásárhelyi Postaréten, de a hangulat egészen más volt. Az elsőt az eredménytelen próbálkozásokból táplálkozó vádaskodás keserítette meg, a március 15-i rendezvényeket a fiatalodó közélet sérelemmentes bizakodása hatotta át. Talán most hittük el első alkalommal, hogy lehet másféle a politizálás, partnerré válhatnak a jó ügy érdekében a vetélytársak is, visszanyerheti önbecsülését a vásárhelyi magyarság és győzhet a mi polgármesterjelöltünk. Sajnálhatják, akik nem voltak jelen azon a két megemlékezésen, ahol az új generáció vezéralakjai megmutatták, miként lehet a régi görcsöktől megszabadulva kezet nyújtani egymásnak. Portik Vilmos kockázatot vállalt, amikor a néppárt csúcsvezetőinek különutas politikájával szembemenve saját rendezvényükön szólásra kérte fel Soós Zoltánt. A gesztus nem maradt viszonzatlan, hisz a postaréti RMDSZ-ünnepségen a közös polgármesterjelölt
bebizonyította, milyennek képzeli el a magyar–magyar összefogást. Annak ellenére, hogy a székely szabadság napi felszólalásában Tőkés László durva módon kioktatta politikai kultúrából és érdekképviseletből, ő most mégis szolidarizált a forradalmi érdemrendjétől megfosztott temesvári hőssel. Bejelentése megérdemelt tetszést váltott ki az egybegyűltekből. Ez is bizonyíték arra, hogy az árulózós, lejáratós közbeszédből elegük van a szülőföldön jövőt építeni akaróknak. Tény, hogy az olcsó populizmusnak, a melldöngető szólamok hangoztatásának van közönsége, de attól még nem lesz jobb a sorsunk. Most egyesek már szívesen letagadnák múltbeli tévedéseiket, az elnökválasztáson tett hangzatos kijelentéseiket. Azt, hogy rossz tanácsadói voltak a székelyeknek. Mert a Johannis-arcú valóság kegyetlen. Nemcsak érdemrendtől foszt meg, hanem még egy üdvözlő sort sem írt, akár saját közösségi oldalára, a mi köszöntésünkre, március 15-én, miközben nemcsak a kormányfő, hanem számos demokratikus gondolkozású román köszöntött minket különböző formában. Sokatmondó ez az ellenséges némaság. Talán rádöbbent, hogyan kössünk szövetséget és kit tekintsünk barátnak. A legkézenfekvőbb válasz, hogy saját sors- és nemzettársainkat. Fontos mindezeket szem előtt tartani az idei választási évben. Nehogy megint beleessünk a Johannis-jellegű csapdába.
