Már nem közös?

Markó Béla szép, új kötetének* címében nincs kérdőjel, ezt recenzensként önhatalmúlag biggyesztettem a szerzői kijelentés végére, hiszen ha a versekben annyi a kimondott és kimondatlan kérdés, akkor a szentenciaként értelmezhető mondat is megkérdőjelezhető. Jól érthető persze, mire gondol a költő: a nagypolitikai éveket követően gazdagon felbuzogó lírájában egyre gyakoribb „apróságok”, verssé formálódó régi, gyermekkori emlékek személyességük miatt talán nem tűnhetnek közösséginek, de bizony azok, mindannyiunkat, s ekképpen a nagyközönséget foglalkoztató életérzéseket tudatosítanak az olvasókban. Ezt az egy nemzedékkel előtte járó, szintén kisvárosban, de nem székelyföldiben felnőtt alulírott maga is meggyőződéssel tanúsíthatja. És még sok egyebet, ami ebben a rendkívül sokszínűen jelentkező egyediségben kétségtelen közösségi empátiát felmutatva összegzi az általa, általunk átélteket. Amiknek egy része mára már történelemmé vált. És ki tudja, hova vezet.

Várható volt a könyv megjelenése, a Kalligram 2015-től évente kiad egy Markó-kötetet, hol esszé-, publicisztika-, hol pedig versgyűjteményt, teheti, hiszen kifelé, a világra és befelé, önmagára is folyamatosan figyelő, termékeny és fáradhatatlan szerzőről van szó, akinek ezeket az újdonságait mindig nagy érdeklődéssel várja az irodalmi közvélemény. A kiadó művelte műfaji vetésforgó szerint most a líra volt soron. Nyilván Markó publicisztikájából is bőven lehetett volna válogatni. De a szerző lírikus énje hetvenen túl is olyan intenzitással és markánsan (markósan) kér szót, hogy attól nem lehet eltekinteni. Félre ne értsük, nem rámenősen, nem hivalkodón, ellenkezőleg, a sokat tapasztaltak csendes bölcsességével, az elvesző értékek, sorsformáló háttérjelenségek felismeréséből fakadó tudás, az emberség meggyőző erejével. Kétségeit, bizonytalanságait sem hallgatja el, olykor rezignáltság is kiérződhet szavaiból, de amit mond, és ahogy mondja, arra oda kell figyelni. „Lehet, hogy most azt élem meg a versben, amit politikusként háttérbe kellett szorítanom” – mondja könyve kapcsán egy interjúban. „A gyerekkort próbálom versben visszahozni, szembesíteni azzal, aki most vagyok.” Meg sok egyebet, olyan életmozzanatokat, köznapi dolgokat, eseményeket, amelyek mellett legtöbbször közömbösen elmegyünk, ő viszont meglátja bennük a „csodát”, kiszűri belőlük a tanulságot, megpróbálja rányitni szemünket arra, ami igazán fontos a világban. A 2021–22-es évekből kötetbe emelt 82 vers egésze, de mindenik külön-külön is látni, érteni, érezni tanít, anélkül, hogy a kioktatás leghalványabb jeleit is felfedezhetnénk bennük. A költő mindenben észreveszi azt, ami érték, amiben valamilyen megszívlelendő, jelképes történet rejlik, ami a maradandóságra utal. Az idő teltével egyre fontosabbá vált számára a vers, akkor is, ha tudja, „nem való már ebben a korban”. Az a líra, amelyben „Túl sok az ellágyulás. Titkolni való áhítat”, nem az Arany-féle Őszikék életkorába való. A kötetet mégis a Könyörgés a versért nyitja, amelyben kendőzetlenül felvállalja a fohász bensőségességét: „Ó, adj nekem/ ilyen verset, Istenem! Legyek még költő/ egy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a vers.” És még tovább: „Hagyd meg nekem még a gyermekkor/ kegyetlenségét! Az igazi költészetet.” Igen, apróságok, váratlan pillanatok is képesek felidézni az életre eszmélés, a beérés korát, gyakran kísérti a „mintha érzés” (Déja vu), noha nem felejtheti, ma már számára is inkább az jellemző, hogy „Egyre kevesebb megismerés./ Egyre több emlékezés. Hiszen nemcsak/ az életedet kell felépítened, hanem/ előbb-utóbb a halálodat is.” 

Ezt az életérzést nem csak az egyéni életkor diktálja. A mai világ olyan, hogy mindenben bizonytalanná váltunk. A kötetben természetesen benne van a járvány meg minden más lehetséges borzalom iszonya is, mindenekelőtt a két világháború és a napjainkban zajló orosz–ukrán szörnyűségek lelki, költői lenyomata. Megrendítőek az utolsó fejezet, a Fűcsomók versei. Azokból még egyértelműbben leszűrhető, miért ez lett a kötetcím, miért alakult úgy az életünk, hogy „Már nem közös, nem lobogó, nem zeng.” S nincs általánosan érvényes jelszó. Markó Béla versei viszont érthetőek mindenki számára. Mondatai egyszerűek, pontosak, szikárak, félreérthetetlenek. Akár prózának is beillenének, ha nem lennének jól kimérten feszesre tördelve, értelmi ütemezésre, érzelmi hullámzásra, megannyi éltető szívdobbanásra ritmizálva. Olyan versválogatássá nemesedve, amely hosszasan és mélyen visszhangzik az olvasóban.

* Markó Béla: Már nem közös. Versek 2021–2022, Kalligram, Budapest, 2023