Majuli – Asszám (2.)

Egy rejtett világ varázsa (4.)

Kulturálisan Majuli nagyon változatos. Itt alakult meg a XV. században a vaisnava iskola központja. A visnuizmus a hinduizmus egyik fő ága. Gyökerei a Kr.e. 1500 és 800 közötti időszakba nyúlnak vissza. Ez a vallás egyenlőséget követel, elutasítja a kasztrendszert, s a főisten, Visnu kizárólagos és odaadó imádatát tanítja. 

A Brahmaputra több mint ezer kilométer hosszú völgyében sok kolostorban ápolják a visnuizmus tanait. 2000 szerzetes él azon a vidéken – körülbelül a fele a Majuli-szigeten. A szerzetesek kiképzése elképesztően hosszú. Már 5-6 éves korban felveszik a gyermekeket a kolostorokba, az úgynevezett szatrákba. Sorsuk megpecsételt: valamikor le kell tenniük a szerzetesi fogadalmat, és egy életen át az egyház szolgáivá válnak. 

Megismertünk egy szerzetest, aki ötéves kora óta egy szatrában él. A rendház melléképületének egy kis szobájában lakik. A berendezés egyszerű: földre fektetett matrac, nyílt tűzhely és egy oltár – alig lehet személytelenebb egy lakás. Igazából nem tudtuk életkorát megsaccolni – harminc- vagy inkább negyvenéves. Különösebb életörömöt nem sugározott ki. Inkább egy emberi árnyékot testesített meg. Meglepetésemre pénzt kért a szent ember a rövid társaságáért, pedig nem mesélt sokat, s amit mondott, azt sem értettük meg. Materializmus vagy végtelen szükség? – nem tudtam és nem is akartam eldönteni. 

Valahogy az egész találkozás alatt kellemetlennek éreztem jelenlétét. Megkönnyebbültem, amikor elbúcsúzhattunk tőle, de sorsa mai napig motoszkál a fejemben. Hogyan szocializálódik egy gyermek, ha csupán látogatóként ismeri a profán világot? Milyen érzelmi kompetencia alakulhat ki szülői szeretet nélkül? 

Ezek a szent életű emberek Majulin nemcsak a közösség spirituális vezetői, hanem tekintélyes művészek is. Világszerte táncoló szerzetesként ismerik őket. Színészekként is jelentős szerepük van az isteni szó terjesztésében. Különleges színdarabokat adnak elő, amelyekben szórakoztató módon vallási üzeneteket és istenlegendákat mutatnak be. Fellépéseiken jellegzetes maszkokat viselnek. 

Az álarcok alapanyaga bambusz. A növény elfásodott szárait sávokba vágják, összeragasztják, s az így keletkezett „szövetből” ember- és állatfejeket formálnak, amiket agyaggal bevonnak és kiszárítanak. A megszilárdult maszkokat faragják és tarkára festik. 

Egy maszkkészítő műhelyben a mester büszkén magyarázta meg nekünk az előállítási folyamatot. Mindenhol állatfejek, szörnyű démonok meredtek reánk. A kezembe vettem egy nagy bajuszú álarcot. Ijedtemben majdnem leejtettem, mert a szentnek leesett az álla. Harsányan felkacagott a mester. Ha a színészek beszélnek, mozog a szájuk – a maszk nem maradhat merev! Az állkapcsot egy ravasz mechanizmus mozgatja. Játszadozni kezdtem az istenség hangtalanul tátogtató szájával. Nem is csikorog, motyogtam. A mester reám kacsintott: a mi szentjeink nem csikorgatják a fogukat.

A szellemi élet mellett a kézművesség is virágzik a szigeten. 

Az árvizek utáni mérhetetlen mennyiségű agyaglerakódást fazekasok használják fel. Tányérokat, bögréket, különböző használati dolgokat készítenek az emberek. Meglátogattunk egy nőt, aki fazekaskorong nélkül, keze közt forgatta, simogatta az agyagot, és rövid percek alatt egy tökéletes formájú vázát készített. Csodálkozó tekintetünkre egy szerény, de önérzetes mosollyal reagált. Valószínűleg nem sejtette, miért álmélkodnak ezek a sápadt idegenek. 

A szövés is hosszú tradícióra tekint vissza. Egy fiatal leány gyakorlottan kattogtatta a szövőszéket. Hosszú, széles anyagot szőtt. Ebből másfél, talán kétméteres sávokat vágnak le, s máris készen van a lungi, egy Dél-Ázsiában nagyon elterjedt ruhadarab, amit a férfiak varratlanul a derekuk köré tekerve viselnek. Lenyűgöző gyorsasággal nőtt a szövet. Egy szári, egy legalább hatméteres női lepel egy hét alatt készül el. 

Az utolsó estén nagy meglepetés várt reánk. A vendégfogadónk édesanyja meghívott magához vacsorára. A család a mising törzshöz tartozik. Már a berendezés is elárulta, hogy ez az estebéd nem mindennapi élmény lesz. 

A szoba közepén nyílt tűzhely állt, amit vagy soha nem használtak, vagy legalább két napig sikáltak. Gyanítom, hogy a föléje akasztott bambuszrácson néha-néha húst vagy halat füstölnek, de most csak edények halmozódtak, néhány kötés fűszernövény és gyökerek száradtak rajta. A bambuszfal mellett kisebb-nagyobb üvegekben és műanyag dobozokban különböző szószokat (chutney) tároltak. Egy terhe alatt görnyedező asztal tele volt pakolva lábasokkal, serpenyőkkel, és néhány falra tákolt polc is igyekezett tartani a sok konyhai felszerelést.

A földön lábasok, kis tégelyek, csészék sorakoztak a tűzhely előtt. Köréjük telepedtek le a vendégek a bambuszpadlóra. A háziasszony sorban felemelte a lábasokról a fedőt: különböző curryk illata töltötte be a szobát. A szakácsnő zöldséget, csirkét, halat, lencsét főzött. Lapos kenyérrel és természetesen egy rizsheggyel szolgálták fel a finomságokat. A helyiek kizárólag kézzel ettek. Ujjaikkal összekavarták tányérjukon a szószt a rizzsel, zöldséggel, hússal, hallal,  a keverékből kis paklikat formáltak, amiket gyakorlatilag maszatolás nélkül dugtak a szájukba. Szerencsére nekünk kanalat adtak. Anélkül egész csinosan tértem volna haza Indiából. Megvallom, az sem lett volna a legnagyobb bánatom, de a lakomázás több örömet szerzett. 

Ellenállhatatlanul finomak az indiai ételek. Szerintem onnan származnak a legfinomabb vegetáriánus receptek. Egy kis hagyma, paradicsom, gyömbér, fokhagyma, egy tucat fűszer, s máris készen van az alapszósz. Abba pityókától kezdve zöld papajáig vagy felszeletelt banánvirágig mindent bele lehet keverni, s pillanatok alatt készen van egy zseniális ebéd. Pokoli egyszerűen hangzik, de nem olyan. Sok gyakorlatra van szükség, amíg a magunk fajtájú szakácsnak sikerül a különböző hozzávalókat harmonikus ízbombává kombinálni.

Szívesen maradtam volna még egy napot. Szerettem volna a rizsföldeken kóricálni, beszélgetni az emberekkel, bepillantani az egyszerű falusi emberek hétköznapjaiba, néhány jó portrét „lőni”. Különösen izgalmasnak képzeltem el a hangulatot estefelé, amikor a férfiak a kötegelt rizsszárakat hosszú rudakra kötve a vállukon vagy biciklijükön hazacipelték. Vajon viccelődnek-e a legények, kacérkodnak-e az indiai lányok, vagy mindenki végzi a dolgát, és várja, hogy szüleik megtalálják méltó jövendőbelijüket? 

Talán maradtunk volna, ha az esték nem lettek volna olyan őrülten hidegek. Már két hete dideregtünk a tábortűz mellett. Az egyetlen pulóverem, amit magammal hoztam, lassan zavarba ejtően emlékeztetett egy füstölt kolbászra. Ki kell mosnom a következő megállón, s az egy kis kunyhó lett a Kaziranga Nemzeti Park mellett.

(Folytatjuk)