Majuli – Asszám

Egy rejtett világ varázsa (3.)

A Hét Testvér államaiban rövidek az utak, és hosszú az utazás. Zakhama, a nagalandi bázisunk 215 kilométerre van Jorhattól, a következő célunktól Asszámban. Az utazás két napba telt. Igaz, hogy egy nap alatt is el lehetne oda érni, de mi nem siettünk. Így megengedtünk magunknak egy megállót Mokokchungban, az ao törzs kultúrközpontjában. Fölösleges idővesztegetés volt, mert csupán egy kaotikus település várt reánk, amelyiknek egyik külvárosában megtapasztaltuk, hogy egzotikus helyeken nem az ott lakók, hanem a látogatók egzotikusak. Egy erkélyről reánk bámult egy öt-hat éves kislány, előkapta a mobiltelefonját, és lefényképezett minket. Rámosolyogtam, integettünk egymásnak. De más tapasztalataink is voltak a gyermekekkel. Eldugott falvakban bizony megtörtént, hogy láttunkra a kicsik sírva menekültek, szüleik védelmét keresve. Vajon fehér az ördög az indiai mesékben?

Asszámot mindkét hindu eposz – a Mahábhárata és a Rámájana – megemlíti. Ezt figyelembe véve története több mint 2500 éves. Gyérek a megbízható irodalmi források. Számomra csak annyi bizonyos, hogy a terület 1228-tól 600 évig a buddhista Ahom-dinasztia uralma alatt állt. Azonban abban az időben gyakoriak voltak a mogulok és a bengáli szultán inváziói. A királyság egyre jobban elszigetelte a külső hatásoktól birodalmát, ami egy teljesen független kultúra kialakulásához vezetett. A XIII. század kezdetén Asszám újra megnyitotta a Tibetbe vezető kereskedelmi utat, s így lazult az izoláció.

Kíváncsian csellengtünk Jorhat utcáin, kerestük az ősi nyomokat, de még egy szép koloniális teaházat sem találtunk. A Thengal Manor teázóját feljegyeztem a látnivalók közé, mert nagyon jól hangzott. Olyan eleven volt az elképzelésem erről a teaföldek kellős közepén álló házról, hogy már otthon is hátradőltem a kanapén, és úgy éreztem magam, mintha egy nagy karfájú klubszékben teát szürcsölgetnék – jó minőségű asszámi teát, amit én még sohasem ittam. Én inkább kávés néni vagyok, de a világ egyik leghíresebb teatermelő vidékén fejlesztettem teakultúrámat. 

Sajnos a teázó, amiről én otthon olvastam, tőlünk tizenöt kilométerre – mondd: egyórás autóútra – volt, s így lemondtunk a meglátogatásáról. Egy teás délután miatt nem akartunk egy nappal tovább maradni Jorhatban. 

Én egyszerűen ki nem állhatom az indiai nagyvárosokat. Jorhat még nem is nagy, de pont olyan zajos, mint Kalkutta. Nem az én világom. Menekülési ösztönöm tovább hajtott a világ legnagyobb folyami szigetére, Majulira. 

Irány a Brahmaputrához!

Hajnalban pillantottuk meg először a folyót. Másként képzeltem el. Igazából nem is tudom, hogyan. Olyannak, mint a Dunát, csak hatalmasabbnak? Nem tudom, csak azt, hogy a sűrű ködben misztikusnak, baljósnak tűnt. Különösen, amikor észrevettük, hogy a kapitány csak utolsó percben észlelt egy másik hajót, és nehezen sikerült megakadályoznia az összeütközést.  

A Brahmaputra azon a reggelen vigasztalanul hömpölygött medrében, mint egy folyékony átok. A nap igyekezett áttörni a ködöt. Messze, nagyon messze hosszú homokpadok sejlettek. Valószínűleg kis lakatlan, iszappal belepett szigetek, amiket az árvizek után a nap szürkére perzselt. Majdnem két órába telt, amíg felbukkant a láthatáron Majuli. Végre élő, virágzó természet! Már a parttól nem messze pálmafák, vízi jácinttal benőtt tavak, végtelen rizsföldek fogadták az utazókat. Minden szegénykés kunyhó és cölöpökre épített, tarkára festett téglaház mellett egy mentőcsónak feküdt a szárazon. A monszunnal jön az életadó és életrabló víz. A Brahmaputra meleg, mocsaras talaja ideális a több ezer évvel ezelőtt elkezdett rizstermesztéshez. A régészeti leletek arra utalnak, hogy a rizs kultiválása, valahol Asszám és Burma között, Kr.e. 5000 évvel kezdődhetett. 

Az olcsó gabona a mai napig verejtékes kézi munka eredménye. A magokat először száraz földbe vetik, beleszántják, s amikor már kis palántákká fejlődtek, kiültetik őket a mocsaras földbe. 

De a rizsföldekről nem csak a gabona kerül az asztalra. Az egyvégtében víz alatt tartott talajra kis csigák telepednek. Ezeket is összegyűjtik az emberek, megfőzik, és helyi specialitásként kiszürcsölik a csigaház tartalmát. Megkóstoltam. Nem rossz, de nem tartozik kedvenc ételeimhez.

Riksánk nagy rizsföldek mellett zötyögött szállásunk felé. Körülöttünk javában folyt az év harmadik rizsaratása. Túlnyomórészt asszonyok vágták kis sarlókkal, és nyalábolták fel a gabonaszálakat. A házak körül mindenütt nagy ponyvákon száradt a kicsépelt mag. A rizs a legtöbb ázsiai országban alapétel, de Indiában egy különös ünnepség szimbolizálja jelentőségét. Az Annaprashan, a „rizs beavatásának” ünnepén, egy érdekes rituálé keretében etetik először rizzsel a hat hónapos gyerekeket. 

Mire megérkeztünk szállásunkra, eloszlott a köd. Három vadonatúj bambuszház állt egy sárgán virágzó mustárföld szélén. Az egyiket mi béreltük. Egy csapásra jó kedvem kerekedett. Bevágtam a hátizsákomat egy sarokba, és elindultunk felfedezni a sziget kincseit. 

(Folytatjuk)