A majoritarianizmus és a demokrácia különbségéről
„De hiszen három választást nyertem meg!” – kiáltja oda bírálóinak a török miniszterelnök. Látszólag igaza is van: Törökországban és annak határain kívül sokan úgy vélik, hogy a nép által megválasztott vezetők úgy kormányozhatnak, ahogy nekik jólesik. Ez a demokrácia értelme.
„De hiszen három választást nyertem meg!” – kiáltja oda bírálóinak a török miniszterelnök. Látszólag igaza is van: Törökországban és annak határain kívül sokan úgy vélik, hogy a nép által megválasztott vezetők úgy kormányozhatnak, ahogy nekik jólesik. Ez a demokrácia értelme.
Nos, nem így van – szögezi le friss számában a The Economist. A „majoritarianizmus” – választott, ám autokrata vezetők hitvallása, amely szerint a választás útján elnyert hatalom birtokában nekik mindig igazuk van – nem egyenlő a valódi demokráciával, még ha a két dolog látszólag hasonlít is egymásra.
A demokratikus legitimáció nem csupán viszonylagos kölcsönhatásban áll egy vezető által begyűjtött szavazatokkal. Napjainkban Nyugaton csak kevés jelölt nyeri el a leadott szavazatoknak több mint a felét, s még kevesebben a választásra jogosult összes polgár voksainak a többségét. A legtöbb vezető kénytelen szűk parlamenti többségre támaszkodva kormányozni. Önmagában ettől persze még nem válnak illegitim kormányfővé.
Recep Tayyip Erdogan pártja csaknem 50 százaléknyi szavazatot szerzett a 2011. évi törökországi választásokon; ez imponáló, de nem abszolút bizonyítéka a demokratikus erényeknek – mutat rá az angol hírmagazin.
Ha a széles körű támogatottság nem automatikusan minősít egy vezetőt demokratának, úgy az erős ellenzék sem fosztja meg őt ettől a címtől.
A kérdés az, milyen módon viszonyul (a mindenkori vezető) támogatói és ellenfelei viszonyához. Ez részben azoktól a szabályoktól és intézményektől függ, amelyek a vezető hatalmát hivatottak korlátozni, egyben lehetővé téve a sértettek kárpótlását. Ezek közé tartozik az alapvető állampolgári jogok széles köre, az ezek érvényesítését szolgáló független bíróságok, valamint a jogokat figyelemmel kísérő szabad sajtó. A demokrácia szemszögéből nézve Erdogan éppen ezek terén követte el a legsúlyosabb hibát: nem azzal, hogy vitatott vagy hibás politikát folytatott (ehhez joga van), hanem a bíróságok megszállásával, a kritikus hangú sajtó elnémításával, a békés tiltakozók megtámadásával. Az, hogy Erdogan újabban az alkotmány „megbütyköléséről” beszél hatalma meghosszabbítása érdekében, szintén figyelmeztető jel.
A dokumentumokon és az intézményeken túlmenően a durva majoritarianizmus és a demokrácia közötti különbség a hatalmon lévők fejében érhető tetten. A demokraták alapvetően megértik, hogy a kisebbség (vagy sok esetben a többség) tagjai, akik nem rájuk szavaztak, éppen olyan polgárai országuknak, mint akik rájuk voksoltak; és mint ilyenek, jogosultak arra, hogy tisztelettel meghallgattassanak. Azt is megértik, hogy a mindenkori vezetőnek nem csupán a támogatói, hanem a nemzet érdekeiben kell mérlegelnie és cselekednie.
A török tüntetők azért vonultak az utcákra, mert úgy érezték: Erdogan nem csupán az érdekeikkel ellentétesen cselekszik, de egyúttal panaszaikat sem hajlandó meghallani. Azzal, hogy terroristáknak és külföldi ügynököknek nevezte őket, és könnygázt meg vízágyúkat vetett be ellenük, a kormányfő megerősítette a tüntetőket ebbéli hitükben.
A demokrácia alapvető gondolata értelmében a választók megbízást adnak egy kormánynak, amely tetszése szerint kormányoz mindaddig, amíg a polgárok elérkezettnek látják az időt a leváltására. Ám jóllehet a szavazás fontos demokratikus jog, ez nem az egyetlen jog. Egy választás megnyerése pedig egyetlen vezetőt sem jogosít fel arra, hogy semmibe vegye a hatalmát korlátozó fékeket. Az a majoritariánus világnézet, amelyet Erdogan és a hozzá hasonlók vallanak, egyfajta „zombi demokrácia”: kívülről hasonlít az igazira, de hiányzik a szíve – írta a The Economist.
