Magyarország az Európai Unióban

Személyes dologgal kezdte meg előadását november végén a Bernády Házban Medve-Bálint Gergő, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársa, aki a Kós Károly Akadémia meghívására érkezett városunkba. Elmondta, hogy Marosvásárhely szülötte, hatéves koráig itt élt, édesanyja Bálint Márta színművésznő, és számára nagy megtiszteltetés, hogy Marosvásárhelyen tarthat előadást. 

Magyarország az Európai Unióban volt az előadás témája. Az előadó fölvázolta, mi lehetett a vonzó nemcsak Magyarország, de az egész közép-európai térség számára az uniós tagságban, illetve, mi lehetett a vonzó az Európai Unió számára ebben a térségben. 

 

A bőség ígéretét hordozta

Véleménye szerint Magyarország és a kelet-európai térség számára az lehetett a vonzó, hogy összehasonlítva a Szovjetunió idejebeli gazdasági-társadalmi berendezkedéssel, az Európai Unió egy gyökeresen más ideológiát, egészen más gazdasági, társadalomszervezési elvet képvisel, amely a demokráciára és a piacgazdaságra épül. A rendszerváltás után az unió tulajdonképpen a jólét, a tartós gazdasági növekedés, a bőség ígéretét hordozta. Materiális értelemben ez jelentette azt a fő vonzerőt, ami a kelet-európai országok számára, illetve a rendszerváltó elitek számára egyértelművé tette, hogy az unióhoz szeretnének csatlakozni.

Másrészt egy olyan értékközösséget képviselt, amelyhez tartozni a térség országai, a lakosság és az elitek is természetesnek véltek. A ’90-es években, a 2000-es évek elejéig az volt a jelszó, hogy Vissza Európába!, tehát vissza oda, ahová természetes módon tartoznak ezek az országok. „Volt egy ilyen materiális várakozás, ami a politikai kommunikációban igen erőteljesen jelent meg, és talán felfokozott várakozásokat jelentett, és volt egy normatív értelemben vett várakozás is, hogy vissza oda, ahhoz a közösséghez, ahová eleve tartoztak. A kelet-európai országok részéről tehát ez tekinthető az unió vonzerejének”. 

Hogy az unió számára mi volt a vonzó, meglehetősen komplex kérdésnek nevezte az előadó. Arra világított rá, hogy a bővítésnek a költségei és a haszna az unión belül is különbözőképpen oszlott meg. „Egyértelmű, hogy az EU kibővült, és piacot, illetve olcsó munkaerőt várt. Igen ám, de pontosan ezek a tényezők voltak a lehetséges veszélyforrások, nem elsősorban az uniós nagyvállalatok, hanem az ottani munkavállalók számára. Ugyanis a termelés áttelepítésével elveszítették a munkahelyeiket, vagy pedig a kelet-európai munkavállalók migrációjával az ottani munkahelyek kerülhettek veszélybe”. 

Egy másik szempont, amelyet felvázolt, az volt, hogy azok az országok, amelyek a kohéziós politikának a fő kedvezményezettei voltak, a bővítés után elméletileg rosszabbul járhattak volna, hiszen az ő fejlettségi szintjük sokkal magasabb volt – és többnyire ma is az –, mint a kelet-európai államoké, tehát kevesebb pénz juthatott volna hozzájuk. Az unió ezt úgy menedzselte, hogy igyekezett a lehetőségeket maximálisan kihasználni, vagyis piacnyitással serkentette a közép- és kelet-európai országokat, köztük Magyarországot is. Magyarország az előadó szerint az élen járt ebben, jobban teljesített a csatlakozási tárgyalások során, és az unió példaként állította a többiek elé. 

 

Egyenlőtlen feltételrendszer 

Az előadás végén Medve-Bálint Gergő hangsúlyozta: az egyik legnagyobb lehetőség, amit az uniós tagság biztosít, az, hogy a fejlesztési források hogyan oszlanak meg Magyarországon. Ami egyébként hasonló a többi kelet-európai országban is. Az történik, hogy nem a leghátrányosabb helyzetű térségek szívják fel a legtöbb fejlesztési forrást, bár lényegében az országokon belüli területi egyenlőtlenség, a fejlettségbeli különbségek alapján az unió nem tesz különbséget. Van egy uniós szintű küszöb, amihez viszonyítják az összes uniós ország, illetve régiónak a fejlettségi szintjét. Ez alapján a közép-európai tagállamok mindegyike és minden egyes régiója alulfejlettnek, hátrányos helyzetűnek számít. Mivel tehát az országokon belüli területi különbségeket nem veszik figyelembe, ezért ugyanazok a feltételek, ugyanazok a játékszabályok érvényesek mindegyik régióra, és ez nyilván azok fognak az uniós fejlesztési forrásokból több pénzt biztosítani maguknak, amelyek fejlettebbek, nagyobb önrészük van, jobban tudnak pályázni. Itt természetesen nem konkrétan a régiókról van szó, hanem azokról a kedvezményezettekről vagy a projektek alanyairól, akár vállalkozásokról, civil szervezetekről, önkormányzatokról, amelyek eleve jobb helyzetű régióban vannak, jobb helyzetből tudnak pályázni. 

Mindez az előadó szerint nagyon visszás dolog, holott ennek a fejlesztéspolitikának pont az lenne a célja, hogy a területi különbségeket csökkentsék. Valójában nem ez történik, amire egy kissé még rá is erősít a pályázati pénzeknek az elosztása. Kijelentette: „ez olyan, mintha egy országos bajnokcsapatot egy harmadosztályú csapattal eresztenének össze a fociban. Ugyanaz a játékszabály, és tíz esetben kilencszer minden bizonnyal az országos bajnok fog győzni. Tehát elég egyenlőtlen ez a feltételrendszer a leghátrányosabb régiók számára”. 

Konklúzióként úgy fogalmazott, hogy a lehetőséget – ami az uniós tagság anyagi értelemben vett leglátványosabb lehetősége –, nem sikerül megfelelő módon kihasználni. Ez nemcsak Magyarországra igaz, hanem a térség többi országára is. Jó példa erre, hogy Romániában a legtöbb fejlesztési forrás Bukarestbe került, amely a legfejlettebb térsége az országnak.

 

Még mindig jobb bent, mint kint 

– A kezdeti eufória után egyre gyakrabban hallani euroszkeptikus hangokat, olyan véleményeket, hogy talán nem is kellett volna csatlakozni…

– Igen, mert érthető, hogy egy az a politikai kommunikáció, ami a csatlakozást megelőzte, akár ha Magyarországra gondolok, hogy vállalhatok-e külföldön munkát – mondjuk, nyithatok-e cukrászdát Bécsben – igen, volt is egy ilyen kampányplakát. Ez az uniós csatlakozással szemben túlzottan felfokozott várakozásokat gerjesztett, amelyek nyilvánvalóan nem teljesültek, és ez frusztrációt okoz. A másik dolog, hogy ezt a frusztrációt mesterségesen is lehet gerjeszteni belpolitikai szándékkal, mert nagyon könnyű az unióra fogni bizonyos folyamatokat, amelyeknek igazából semmi közük az unióhoz, viszont egy bűnbakot fel lehet mutatni, és ennek köszönhetően fokozódhat az euroszkepticizmus. Nagyon fontos hangsúlyoznom, hogy érdemes magunknak feltenni a kérdést: lehetett volna-e más utat választani, lehetett volna-e alternatíva abban az értelemben, hogy nem vállalja egy ország, hogy csatlakozik az Európai Unióhoz, hanem más, külön utakon próbál érvényesülni. Szerintem igencsak nehéz lett volna egy ilyen különutas politika. Tehát akárhogy is vesszük, még mindig jobb bent, mint kint.