Magyar írók estje

Szenvedéstörténet szenvtelen tárgyilagossággal, a távoli gyermekkor versben új, enigmatikus értelmet nyerő díszleteinek felvillantása, két erdélyi orvos szerelme az impériumváltás éveiben, a Törekvés utca 79. szám alatti ház története a kommunizmus útvesztőjében – ezzel a négyfogásos irodalmi kóstolóval várták közönségüket a Magyar írók estjének meghívottjai csütörtökön délután a Kultúrpalota kistermében. A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár lassan hagyományossá váló rendezvényén Károlyi Csaba író, irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese olyan alkotókkal – Györe Balázs budapesti íróval, költővel, a szintén verset és prózát is író Krusovszky Dénessel, Tompa Andrea kolozsvári származású írónővel, színikritikussal és Papp Sándor Zsigmond íróval – beszélgetett, akiknek az utóbbi években (is) jelentek meg fontos köteteik. Az első körben az est házigazdája arról kérdezte a vendégeket, hogy születésük helye és neveltetésük milyen mértékben határozta meg életüket, íróvá, költővé válásukat.

– Harmincéves koromban kezdtem megérteni, hogy honnan jövök – mondta a Fejtől s lábtól című regényben két kolozsvári orvos naplószerű történetét megírt Tompa Andrea, aki rögtön a rendszerváltás után Budapestre ment tanulni, és a 2000-es évek közepén utazgatott vissza Kolozsvárra tanítani. – A távolságból adódott, hogy gondolatban egyfolytában Kolozsvár körül jártam. Szeretem azt képzelni, hogy ha Budapesten vagy Abonyban születtem volna, az is ugyanolyan fontos lenne. 

 

El- és visszavágyódások

Györe Balázs, a Halálom után eltüzelni című regény szerzője az ötvenes évek újpesti környezetéről, a gyárakkal teli, rossz szagú kisvárosról és a szoba-konyhás lakásról mesélt, amely számára az otthont, az első szexuális élmények, szerelmek helyszínét jelentette, és ahonnan a Rózsadombon házat örökölő szülők a hatvanas évek elején szakították ki. 

– Nyolc-tíz évig szenvedtem az elveszített gyermekkorom miatt, amely a könyveimben is visszatér. A munkás környezetben mi, gyermekek, egyenrangú felek voltunk, a Rózsadombon viszont sok volt a kádergyerek, míg az én apám csak intézeti osztályvezető-helyettes volt – idézte fel a változás nehéz időszakát a dokumentumprózát író meghívott.

A debreceni születésű Krusovszky Dénes, az előtte szólótól eltérően, már kamaszkorában elvágyódott a városból, ahonnan érettségi után költözött Budapestre.

– Az utazások mindig fontosabbak voltak számomra, mint az odaszületettségi kötelék – ismerte el az alkotó, aki nem véletlenül írt többnyire külföldön játszódó novellákat. Krusovszky azt is elmondta, hogy a bécsi létformát különösen élvezi, ott ugyanis kívülállóként tud mozogni, úgy, hogy közben nem válik a város részévé. 

Az évek óta Pesten élő Papp Sándor Zsigmond bevallotta, hogy ő sohasem lesz igazán pesti. Születési helyével kapcsolatban egy vicces esetet, a kolozsvári éjszakában egy rendőrrel való találkozás történetét elevenítette fel, amikor a személyazonossági igazolványban szereplő Suceava megyei város nevét olvasva vált megértővé a hatóság képviselője. Semmi kis életek című regényét – melynek mottója: „Nem egy ember, hanem egy hely történetét szeretném elmondani” – a kolozsvári egyetemista évek albérletes világa ihlette. A gyakori költözések nyomán merült fel benne, hogy jó lenne tudni a lakások történetét, ahol előtte mások éltek, erőszakoskodtak, szerelmeskedtek, öltek. A regény sajátosságai közé tartozik, hogy szereplőinek egy része magyar, másik része román. 

 

Művek tükrében

A továbbiakban Károlyi Csaba Györe Balázst faggatta arról, hogy miért mindig a saját környezetében élő emberekről ír, nem nehezebb-e ez, mint kitalálni a szereplőket. 

– Nem tudok mást, nincs fantáziám. Ez egy sajátos ösvény. Ha megváltoztattam a szereplők nevét, nem tudtam tovább írni – árulta el az író, majd a múltbeli történések hajszálpontos rekonstruálásának kényszere kapcsán így fogalmazott:

– Megpróbálok megérteni egy tenyérnyi helyet a világból, a nehezen megérinthető valósághoz közeledni. Mindenhez ragaszkodom, egy hajszálhoz is. 

– A Halálom után eltüzelni című regény egy szenvedéstörténet, amelyet szenvtelenül mondasz el. Hogy bírod? – tette fel a kérdést a beszélgetőtárs. 

– A regényben szó van arról, hogy anyám halála után megnézem, mi van a retiküljében. Szó esik arról, hogy hogyan számolom fel utána a lakásban maradt dolgokat, mit dobok ki, mit teszek el emlékbe. Ezekről nem szokás beszélni. De számomra nem a nagy szavak, hanem ezek a részletek számítanak – mondta a szerző.

Míg három írótársa a szóban forgó regényekből, Krusovszky Dénes a verseiből olvasott fel. 

– Mennyivel más verset írni, mint prózát? – tudakolta tőle Ká-rolyi Csaba.

– Egészen más. Vannak prózaverseim is, de azok nem megvalósult történetek. A versírásnál az izgat, hogy az a szöveg váljon verssé, ami nem tud történetté válni. A prózánál az izgat, hogy milyen történetet tudok írni.

Tompa Andrea a Fejtől s lábtól két főhősének – zsidó lány és magyar dzsentri, félig csángó, félig székely fiú – megalkotása kapcsán elmondta, azért látta szükségesnek ezt a párosítást, hogy a történetben ne legyenek tiszta identitások, úgy, ahogy egy kolozsvári egyetemi teremben is sokféle dialektust hallani. Az est házigazdája arra is rákérdezett, hogy miért nem egy színházi történetet alkotott a kolozsvári Thália világában otthonosan mozgó szerző. 

– Íróként számomra mindig az az érdekes, ha valamit tanulni kell közben. A színházról szóló történetet nem tudtam volna izgalmasan megírni. Az olyan nekem, mint egy földművesnek a mező, ahova reggel hatkor kimegy kapálni – mondta Tompa Andrea, majd arra is kitért, hogy sok időnek kellett eltelnie, amíg bele tudott csapni az 1918-as események lejátszásába. A hősei nem ismerik a történet kimenetelét, és különböző stratégiákat választanak a helyzet kezelésére, ugyanis a jelenben élnek. 

– Ebből az érzésből írtam ezt meg, ugyanis mi magunk is a jelenben élünk. Itt van például a menekültkérdés, és nem tudjuk, merre tart Európa – tette hozzá az írónő.

 

„Jobb a címkéket megkaparni”

A felolvasások után Károlyi Csaba arról kérdezte a meghívottakat, hogy szerintük jelent-e még valamit az erdélyi író fogalma, létezik-e még erdélyi irodalom. 

– Én szívesen vagyok erdélyi író, kolozsvári író, nőíró, de ez mindig a kontextustól függ. Itt most szívesen vagyok erdélyi író, de adassék meg nekem a lehetőség, hogy eldöntsem, minek nevezem magam – hangsúlyozta Tompa Andrea. Papp Sándor Zsigmond arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyiség egyesek számára hívó szó, de ez egyfajta gettósítást is jelenthet. Krusovszky Dénes úgy vélte, jobb a címkéket megkaparni, mint megnyomni.

Az est utolsó kérdése a magyar irodalom süllyedésére, nehézkessé, érthetetlenné válására irányult. A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy ez a kijelentés nem állja meg a helyét. Vannak új, nagyon modern művek, de felettük majd az idő ítélkezik, és az sem biztos, hogy jól – összegzett Györe Balázs, majd megjegyezte, sajnálja, hogy nem tud annyit elolvasni – különösen a határon túli – irodalomból, amennyit szeretne. A beszélgetés zárómondata pedig így hangzott:

– Ha ez hanyatlás, akkor oké.