Magyar filmhét lesz Vásárhelyen. Ez már önmagában is örömteli esemény, ugyanis a magyarországi tévék sem kényeztetnek el magyar filmekkel. Úgy értem, új magyar filmekkel.
Magyar filmhét lesz Vásárhelyen. Ez már önmagában is örömteli esemény, ugyanis a magyarországi tévék sem kényeztetnek el magyar filmekkel. Úgy értem, új magyar filmekkel. A mozikban ’89 után az amerikai újdonság-, azonnaliságdömping egyenesen elképesztő.
A régiekkel, a fekete-fehérek kínálatával, a két világháború között készült gondűző alkotásokkal gyakorta találkozhatsz a Duna tévében. S ha már láttál hármat-négyet – persze csak én gondolom így –, mintha az összeset láttad volna. Vannak kivételek, de egészében porosak, tényleg már csak történeti relikviák, egy letűnt kor ízlésének tanúi. Ha nagyon őszinte vagy, akkor azon tanakodhatsz magadban, mit is élveztek rajta dédnagyiék?! Másképpen szólva: nyomába sem érnek, nem is szabad egy lapon (napon) emlegetni az ugyanakkor született magyar irodalmi remekművekkel. Móriczcal vagy Karinthyval, hogy csupán prózaírókat mondjak. Lehet mentségeket találni: friss művészeti ág volt még hajdanán, kereste önmagát, német-amerikai modelleket utánzott, olykor újított, ez volt a közízlés, az emberek nem vártak egyebet a mozitól, mint felejtést, könnyű látványt, vígjátékot, romantikát, Karádyt és Jávor Pált bajusszal, szórakozást. Satöbbi, satöbbi.
Mondom, magyar filmhét lesz Vásároshelyen. Ez az én gyermek- és ifjúkoromban egyáltalán nem volt megszokott, még a Magyar Autonóm Tartomány körülményei között sem, amikor kis túlzással szovjet–román–koreai partizánfilmek uralták a mezőnyt.
Gondosan elő- és utócenzúrázottan történt a műsorra tűzés. Féltő, óvó szemek nézték végig, szelektálták, előzsűrizték (olykor a megyei szigorúbb volt, mint az országos), ellátták felirattal, mint minden külföldi filmet. A már egyszer beengedettet, a nyilvános vetítésnek alávetettet is visszavonhatták, a kópiákat dobozba temethették, ha egy éber és szemfüles esztéta, kiugrott pedagógus, álcázott állambiztonsági valami olyat talált bennük, ami sérthette a pártideológia szempontjait, eltért a Román Munkás- és Kommunista Párt önideológiájától, ha hirtelen felfedeztek benne egy sikamlós, erkölcstelen, túl merész, a honi állapotokkal felismerhető hasonlóságot tartó, a magyar múltra utaló képkockát, képsort. Leginkább azokat szerették, ahol a Habsburgok vagy törökök ellen, tehát az idegen és honi elnyomókkal szembeni (osztály-)harcokat jelenítették meg, vitték filmvászonra az alkotók, piff-puff, igazságos bunyók, a nép furfangját dicsérő Ludas Matyi-s alkotásokat. A többit, a magyar filmtermés javát, a művészfilmeket, különösen azokat, amelyeket Nyugaton és a nagy nemzetközi filmfesztiválokon is díjaztak, nagyon ritkán, rövid ideig vagy egyáltalán nem láthattuk vidéken. Bukarestben még voltak magyar filmhetek, főleg április 4. környékén, amikor illett a szoc. nemzetköziség nevében megemlékezni a tábor országainak szovjet
„felszabadításáról”.
Most egy független helyi művészetpártoló egyesület szervez magyar filmnapokat, ahol bemutatják a díjnyertes filmet, a Saul fiát is. A magyar ellendrukkerek sem hiányoznak. A lebeszélők, az ajakbiggyesztők. A facebook-kommentelők között mindegyre felbukkannak azok, akik a film témája helyett az íjászromantikát, a szittyaszáguldozást, a magyarok nyilaitól rettegő Európa X. századi kontinentális rettegését szeretnék megbámulni. A XX. századi kontinentális rettegésről és rettenetről mit sem kívánnak tudni. Ami többek között azt is jelenti, hogy van egy ízlésvonulat piciny városunkban, amelynek az ilyen tematikájú filmek nem tetszenek. Startból, előítéletből.
Szabad nem szeretni. Szabad másféle filmeket számon kérni a szervezőktől. Elvégre a demokráciában minden lehetséges, a jó ízlésen, a tűréshatárokon belül. A tűréshatárokat pedig, tudjuk, hogy a demokráciában is a nyilvánosság foka, körei és mértéke, a közönség érettsége, a kiszámítható siker, a bevétel és leginkább a nem létező cenzúra, a Bretfelean, Bogdan Diaconu-típusú hazafiak határoz(hat)ják meg. Ám ilyen filmek kapcsán nemzetellenes, nemzetféltő ügyet kreálni, megosztásról rikoltozni, hazaárulást kiáltani – botorság. Ugyanis tagja vagy a magyar nemzetnek, akár papírral (vö. állampolgárság), akár vérségi, lelki, közös/azonos múlt alapján, de nem te vagy a nemzet maga. És nem azonosítható – fájdalom – nem sajátítható ki – sajnos – egyetlen csoport, ideológia vagy ízlés által sem. Sokfélék vagyunk, voltunk. Örülj a sokféleségnek!
