2020. július 6., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Főtéri történet

Több színben nyíló rózsák mellett megszokott szürke verebek ugrálnak az egyenletesre kaszált zöld fűben, amikor egy sereg galamb ereszkedik le az aszfaltra. Egymás felé fordítják fejüket a madarak, s megnyugszanak: mindnek van bőséges helye. Ahogy nézem őket, József Attila szép szerelmes versének kezdősorai jutnak eszembe: „Mikor az uccán átment a kedves, / galambok ültek a verebekhez.”

Június volt, amikor az alig húszéves költő leírta ezeket a szavakat. Nálunk is június van még, eső utáni fénylő zöld fű, piros szirmú rózsák között verebek és galambok békés egymás melletti tipegése visszaállította az igazi főtéri hangulatot a szükségállapot és veszélyhelyzet után. 


Csupán néhány ismerős arc hiányzik a járókelők közül, mert az élet kemény küzdelmében ismerős arcok tűnnek el az idő múlásával, és új arcok jelennek meg a régiek elmosódó ködhulláma mögött, miközben a rózsák és a galambok hűségesen a helyükön vannak ebben a szokatlanul hideg, esős nyárban is. A főtér képétől immár elválaszthatatlan galambok mellett egy idő óta a tengert álmodó sirályok lettek a városközpont szárnyaló vendégei. Pár éve meglepődve fedeztem fel a Kultúrpalota magasságában szálló szürkésfehér madarakat. A nagy magyar tengert, a Balatont juttatták eszembe, majd a kéklő görög vizeket, ahogy a sétahajókat kísérik játékos repülésükkel és jajongó madárhangjukkal. Ezek a balatoni vagy tengeri sirályok jól érzik magukat minálunk, elnézem, ahogy ott köröznek, pihennek a Városházával átellenben levő legmagasabb épület cseréptetején. Minálunk is fészkelnek, s ha itt költik ki a fiókáikat, akkor nekik is Marosvásárhely lett a hazájuk. 

Tavasszal az ablakommal szemben lévő telek hársfáján megjelent három balkáni gerle, a még lombtalan fán fészekhelyet kerestek maguknak. Bizakodva és reménykedve vártam, figyeltem otthonkereső, családalapító játékukat. Pár nap után az alig rügyező hársfán letisztázódott a bús gerlicék szerelmi harca, ketten maradtak, s úgy látszott, a Kerektó utca (később nevezték el a Szózat költőjéről, Vörösmarty Mihályról) egyik udvara újból hangos lesz a jellegzetes, jól felismerhető gerledaltól. Később kiderült, máshol találtak fészket maguknak, s a minap a főtéri fák egyikén megtalálni véltem az eltűnt gerlét. Nem tudom, a kiközösített harmadik panasza szólalt-e meg, ahogy a búgó gerledal messzire hullámzott a rózsák felett. Akkor győződtem meg arról, hogy a gerlékkel, sirályokkal és a siető vagy sétáló városlakókkal visszatért a megszokott élet a főtérre.





Kapcsolódó cikkek: