Karácsonyi történet
Nem tudom, hányan voltak testvérek, de az biztos, hogy mind közül ő volt a legcsendesebb. Kilenc évvel ezelőtt, egy szeptemberi délutánon a Vár sétány fái alatt pihent a fehér szőrgombóc, mit sem törődve a kutyakiállításokra jellemző jövés-menéssel, a szépséges versenyzőkkel és izgatott tulajdonosaikkal. Az ő gazdája – egy tordai tenyésztő – nem büszkélkedni és érmet, kupát szerezni jött a rendezvényre – a pár hónapos uszkár még amúgy sem érte el a benevezési alsó korhatárt –, hanem azért, hogy pénzzé tegye őt fivéreivel együtt. Az apróságnak szerencséje volt. Egy kétgyermekes édesanya talált rá, akivel az első pillanatban egymásra hangolódtak.
– A Lucky, azaz Szerencsés nevet a nagylányom választotta a kiskutyánknak – kezdte történetét Zita. – A fiam akkor még óvodás volt, de ő is nagyon örült az új játszótársnak, babusgatta, gyámbászta is eleget. Lucky sok mindent engedett, csak a lábát nem hagyta húzogatni. Amúgy végig olyan nyugodt, békés maradt, amilyennek az első találkozásunkkor mutatta magát. Kiskorában karácsonyra neki is hozott ajándékot az angyal, főleg gumilabdákat, azoknak örült a legjobban. Az ünnepi vendégseregtől viszont kölyökként sem volt elragadtatva, olyankor behúzódott a fenyőfa alá, vagy felkuporodott a kanapéra, és várta, hogy véget érjen a felfordulás. A családi kirándulásokat azonban meglepően jól bírta, falura rendszeresen magunkkal vittük, és egyszer egy tengerparti nyaralásra is elkísért. A lányom már komoly párkapcsolatban élt, és nem is lakott velünk, amikor megvásárolta a saját kedvencét, egy yorkshire terriert. Lucky az új családtagot is azonnal elfogadta, mi több, a kicsi Zara bizonyos dolgokat tőle tanult meg. Bármilyen nehézség, megpróbáltatás ért, bármekkora hullámok is csaptak néha össze a fejem fölött, amikor a kutyánk göndör buksiját az ölembe tette, minden egyszerűbbnek, átvészelhetőnek tűnt. Így ment ez idén decemberig.
– Akkor mi történt?
– Egy esős, hideg estén Luckyval vásárolni mentünk szokott helyünkre, a Kövesdomb elején lévő üzletbe. Sosem maradt szívesen otthon egyedül, ezért vittem magammal, és ahogy már annyiszor, akkor is kikötöttem az üzlet elé. Pár percre hagytam csak magára, de amikor kiléptem az üzletből, hűlt helyét találtam. Azonnal tudtam, hogy valaki eloldozta a pórázt, és magával vitte. Kétségbeesetten indultam a keresésére, közben telefonon a család többi tagját is mozgósítottam. A férjem akkor éppen nem volt az országban, a lányom viszont a párjával szintén tűvé tette a környéket. Rossz idő volt, alig jártak emberek az utcán, így az sem volt, akitől érdeklődjünk. Többórás keresés után hazamentem, és feltettem Lucky fotóját a Facebookra. Több állatbarátoldalon is közzétettem, hogy eltűnt, és megtalálója jutalomban részesül. Aznap sírva feküdtem le, és másnap ugyanúgy ébredtem. A keresést persze nem adtuk fel, teljesen átfésültük a lakótelepet és környékét, de nem jártunk sikerrel. Csak abban reménykedtem, hogy aki elvitte, jól bánik vele, és nem engedi szabadon, mert tudtam, hogy nem találna haza. Advent második vasárnapján, az esti istentiszteleten csak annyit kértem a Jóistentől karácsonyra, hogy hozza vissza a kutyánkat. Persze nem csak a templomban imádkoztam Luckyért. Egy hét múlva ismeretlen telefonszámról hívott valaki. Egy férfi szólt bele a készülékbe. Azt mondta, a kollégája fia látott a környékükön egy ugyanolyan kutyát, mint a miénk, és mivel nekik is van négylábú kedvencük, annak segítségével megpróbálják magukhoz csalogatni, hogy utána átadhassák nekem. A lakótelepi piacon találkoztam az illetővel, két másik férfi társaságában várt rám, és velük volt a drága kiskutyám. Lucky azonnal megismert. Kifizettem a megígért kétszáz lejt, aztán gyorsan hazamentünk.
– Észleltél bármilyen változást Lucky viselkedésében?
– Amikor beléptünk a lakásba, és újra a megszokott környezetében találta magát, vonítani kezdett. Valószínűleg így adta tudtára a világnak, mennyire örül, hogy hazatért. Ezt leszámítva ugyanolyan volt, mint korábban, jól evett, nem rezzent össze a tömbházbeli zajokra, nem húzódott el a simogatástól. Így biztos lehettem benne, hogy aki elvitte, nem bántotta. Viszont rengeteget aludt, mint aki hosszú utazás fáradalmait piheni ki. Hálát adtam a Jóistennek, hogy visszahozta, és megfogadtam, hogy soha többet nem kötöm ki Luckyt egyetlen üzlet elé sem.
– Egy hét sikertelen keresés után még bíztál benne, hogy megkerül?
– Tudtam, hogy az imának nagy ereje van. Bár a mínusz fokok beálltakor mindegyre össze is szorult a szívem, nem volt bennem kételkedés. Számomra idén Lucky hazatérésével kezdődött az ünnep, így ez lesz a leghosszabb karácsonyom.
