2021. augusztus 5., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy évvel ezelőtt, késő délután az egyik edinburgh-i, több száz éves pubban ettük a haggist és ittuk mellé az Innis&Gunnt és az Edradourt, miután gyönyörű napsütésben barangoltuk körbe az óvárost, a kastélyt, az olaszosan hangzó, Portobello nevű tengerparti negyed sétányait. Akkor és ott tökéletesnek tűnt minden, holott gondolkodtunk egy kicsit, hogy elugorjunk-e kettesben egy pár napos skóciai city breakre. Végül megtettük, és milyen jól tettük! A koronavírus terjedésének hírei és ezen hírek árnyai már ugyan ott lebegtek a fejünk fölött, már eléggé rendszeressé vált a hírekben ez a ma már mindennapos – és a média szempontjából ezért hálás – téma, de még nem tűnt fenyegetőnek, és végképp nem tűnt úgy, hogy – remélhetőleg csak ideig-óráig – megváltoztatja az életünket. A viktoriánus, gyarmati és gótikus építészeti megoldásokat, elemeket és berendezést tökéletesen ötvöző, otthonos pubban gyorsan összebarátkoztunk a rendkívül barátságos helyiekkel és – a skót–magyar történelem hasonlóságait, a skótok magyarbarátságát, illetve ezen érzés kölcsönösségét leszámítva – más közös téma nyilvánvalóan nem lévén, a fejét a világnak ezen a felén éppen csak felütő vírus adta a közös nevezőt a whiskyk, sörök és szivarok mellé. A skótok akkor és ott csak röhögtek rajta. És velük röhögtünk rajta mi is. Úgy gondoltuk, ez is olyan lesz, mint a madárinfluenza és hasonló társai, nagy hűhó semmiért, gyorsan elmúlik, páran megbetegszenek, majd helyrejönnek, oszt annyi. 

Az első jelét annak, hogy talán mégis csalatkoztunk, akkor vettük észre, amikor hazafelé jövet, a repülőn egy idős úr kiguvadt szemekkel és vörös arccal (nyilván maszk nélkül – mi az, hogy maszk?!), maximális decibellel tüsszögte és krákogta végig a kétórás utat Budapestig, az utazóközönség nagy része pedig halálos megvetéssel bámulta a szenvedő öreget. Mi meg csak néztünk, hogy ez a csomó gósbarom miért bámulja olyan csúnyán? Akkor még nem tudtuk, hogy miközben mi Edinburgh-ban csavarogtunk, és eszünkbe sem jutott bekapcsolni a tévét, a világ civilizáltabb fele a képernyőkre ragadva nézte a híreket az egyre gyarapodó számú fertőzöttekről és várható lezárásokról, karanténokról. (Milyen lezárás? Karantén? Nálunk? Ugyan már!) És amire hazaértünk, már meg is történt. Ha egy hetet vagy csak pár napot vártunk volna az utazással, akkor még mindig várnánk rá. 

És közben eltelt egy év. Várakozásokkal, reményekkel teli, és mindig, de mindig, amikor azt hinnénk, lazul a hurok, szorítanak rajta egyet. Hétfőtől már csak este tízig lehet odakint téblábolni, mintha ez számítana valamit! Amikor együtt vagyunk oly sok helyen, vagy néha kiszabadulunk egyet kocsmázni, és este nyolckor megérkezik egy tünetmentes hordozó, akkor ugyan mit számít, hogy tízig vagy tizenegyig kell hazaérni? Akkor már jobb lenne vagy lezárni mindent, vagy elfelejteni a szabályozások ostobábbik felét. A hülyeséget. Értem én, hogy arról szól mindez, hogy a fiatalok ne bulizzanak együtt hajnalig a diszkóban, de a már amúgy is megnyomorított vendéglátóipart minek kell még jobban hazavágni? Ilyen és ehhez hasonló, baltával faragott szabályozások szerint kell éljük az életünket, és ki tudja meddig? Hány hullám jön még? 

Amikor egy évvel ezelőtt az egyik portobellói viktoriánus étterem teraszán ittuk a kávét, és arról beszélgettünk, hogy a nyár végén ismét elmotorozunk Görögországba, és bérelünk egy vitorlást, nem egészen ilyen jellegű hullámokra gondoltunk. És ki tudja? – Jövő ilyenkor lehet, hogy csak arról írhatunk, ahogy egy évvel ezelőtt belekapaszkodtunk egy kicsit a múltba. Lehet, hogy két év múlva is. Ab equis ad asinos? Meglátjuk…