Lopott kabátok
2012-03-06 17:19:22
- Bölöni Domokos
Hogy mit olvasok? Szenzációs! Kétszer is ellopták a libanoni belügyminiszter kabátját Bukarestben.
Hogy mit olvasok? Szenzációs! Kétszer is ellopták a libanoni belügyminiszter kabátját Bukarestben. Először a román államfő által Michel Szulejmán elnök tiszteletére adott díszvacsorán tűnt el a kérdéses ruhadarab; távozásakor Marvan Sarbel nem találta meg a ruhatárban felöltőjét. Az incidensről Băsescu elnököt is értesítették, aki állítólag egy új kabáttal ajándékozta meg a libanoni minisztert. De sajnos, az ajándék kabát is odalett egy másik vacsorán, és a libanoni belügyminiszter másnap felöltő nélkül fagyoskodott az ismeretlen katona emlékművénél rendezett koszorúzáson. Ekkor már Michel Szulejmán elnök kért újabb, immár harmadik kabátot a libanoni belügyminiszternek. Na mondja meg: hát könnyű az élete egy belügyminiszternek? Erről nekem, szegény nyuggernek, az jut eszembe, hogy egyszer én is loptam kabátot. Tudja, kérem, az egészséges társadalom egyik fő ismérve éppen ez: lopnak-e kabátot megfelelő mennyiségben. Nem tudom, mennyi az egy főre jutó kabátlopás Romániában, de szerintem messze jobban állunk, mint a libanoniak; ahol többnyire ingujjban jár a nép.
Azt is olvasom, drága uram, ha már megtisztel a figyelmével, hogy 1962-ben éppen ilyen tájban, tavasszal „ünnepelték” meg a „mezőgazdaság sikeres szövetkezetesítésének” a befejezését. Már ’49-ben elkezdték: megverték, a községháza pincéjébe zárták a jobb gazdákat, köztük a nagyapámat is, a makacsabbját kulákká tették, elhurcolták egy kis kényszermunkára. Kora hajnalban burrogott a kapuban a lepedős motor, a ponyvás terepjáró, és vitte szegényeket.
1961 nyarán már sokadszorra jelentek meg nálunk a kollektivizálók. Az öreg csak kisuvadt a hátsó kertkapun, fölöttünk az erdő sötétlett, máskor is bujdokolt ott a falu. Hát azok házkutatást tartanak. Az egyik „bizottsági tag” bűnjelként lobogtat valamit, amint eléjön a csűrfiából. Az uraság levetett katonai mundérja, de már szétrágogatták az egerek. Rangjelzésféle is maradt rajta. Szörnyűség: nagyapám lepaktált az osztályellenséggel!
Uram, az igazság ez: azt a mundért én loptam el az Udvarból, egy ágyúhűznivel együtt, és a cimboráimmal a csűrben dúlt a háborúsdi. Ádáz harc, lövedékek becsapódása, sok ezer halott, aztán hadi temetés, mert a hűznivel jól lehet harangozni, és én szerettem papot játszani. Hát ezt kenik most az öregre!
Nagyapám csak nem kerül elő, a kollektivizálók felfedezik a kis pálinkáshordót a széna alatt, és az eperfa alá telepedve illároznak belőle. A főkolompos egy Ándréj nevű nadrágos, a rajontól. Kirakja pisztolyát a karólábú deszkaasztalra, majd azt mondja jó hangosan: Aki nem ír alá, azt puff. – Hol jársz iskolába? – néz rám hirtelen. – Mennék nyolcadikba, ha fölvesznek. – Hát én megmondom neked, öcsi: ha nem ír alá a tatád, akkor te is kollektivista leszel! Gondoskodunk róla, hogy sehová se vegyenek fel!
Na, ezt az Ándréjt aztán Gyimilcs Samu elrendezte volt. Mert ez az Ándréj, ha megunta a kollektivizálást, jól megrészegedve rendesen bejárt a Gyimilcs Samuék portájára, a menyecskéhez. Egyik estén aztán Samu hazajött valamiért az esztenáról, és úgy találta a nadrágost, nadrágtalanul.
– Mit akarsz, te büdös bangyin? Mit keresel itt, éjnek idején?!
Úgy fogta kérdőre, mintha ő lenne a gazda. Na de Gyimilcs Samu semmit, semmit, csak fejbe vágta a hosszú szilfabottal, az leesett, haslag, ez pedig a hátát kenegette jó huzamosan.
A menyecske vitte utána a ruháit. Elöl Gyimilcs Samu, mintha farkast cipárolna, utána az asszony az áncúggal. Szépen kiterítette Samu a községháza elé, mint Toldi a farkasát.
Mi, suttyó kölykek, későig vaddisznóztunk akkoriban. Hamar szimatot fogtunk, tisztes félhomályból lestük az izgalmas eseményt.
Mikot Samu hazaballagott a feleségével (ne hazudjak, na: visszafelé a menyecske farán csattogott a bot), én is hazaosontam, s előkaptam a madárijesztő karón lógó kabátot, az Úr egykori katonamundérját.
Addigra elszéledtek a szájtátiak. Ándréj ott feküdt, szinte vigyázban, a holdfényen; nemhogy ápolta volna, a közelébe se merészkedett senki... Én magam is reszkettem, mint a nyárfalevél.
De valahogy mégis ráterítettem a kabátot.
– Itt van – rebegtem. – Legyen boldog vele.
Akkor már mindenki be volt iratkozva a közösbe.
Reggelig feküdt Ándréj, ma is ott szállnák a legyek, ha a bakter észre nem veszi a mellkasából kiálló bicska szarvasagancs nyelét.
Gyimilcs Samu megúszta, és hát nagyképű leszek: engem sem kerestek. Mindenki tudta. Ilyen bicskája csak egyvalakinek van a faluban. A milicista direkt a Bustya Lőrinc szalmatetős háza előtt állt meg. – Jersze Lőrke, itt a bicskid.
– Érdekli még, uram? A Gyimilcs Samu felesége ennek a Lőrkének volt a szívbéli szeretője, azt is tudta mindenki, csak az ura, az a mutuj Samu nem. És úgy látszik, a kollektivizáló, a pisztolyos Ándréj sem.
Ezek mára elmúltak, mint ahogy a falunk is. Új a ravatalozó, európai normák szerint épült; de maholnap már nem lesz belé kuncsaft, kedves uram.
Van egy kis szendvicsem, ilyenkor tízóraizok. Nem segítene ki egy korsó söröcske erejéig, ha szépen kérném?
