Locsolás helyett
2018-04-03 15:38:39
- Nagy Székely Ildikó
Pingvin legszívesebben átugrotta volna az ünnepeket, és lehetőleg az utánuk következő pár napot is.
Pingvin legszívesebben átugrotta volna az ünnepeket, és lehetőleg az utánuk következő pár napot is. Sem a karácsonyi ajándéközönről, sem a szilveszteri gyerekpezsgőzésről nem volt mesélnivalója, ezek a mozzanatok ugyanis rendszerint kimaradtak az otthoni forgatókönyvből. A születésnapos osztálytársak vendéglistáján sem szerepelt gyakran a neve, csupán egyszer-kétszer hívták meg bulizni, amikor mindenki hivatalos volt. Sejtette, hogy nem találná fel magát azokon a vidám, hangos együttléteken, így inkább elszalasztotta valamennyit.
Húsvét előtt a hatodikosok Facebook-csoportjában nagy volt a nyüzsgés, öt-hat fős öntözőcsapatok szerveződtek, lakcímek keringtek, időpontok találkoztak. Pingvin is tagja volt a csoportnak, de nem szólt hozzá az üzenetekhez, csak sorra elolvasgatta őket. A locsolás napján azonban ő sem ült otthon, kopott focilabdájával már kora délután lement a tömbházuk elé. Amikor találkoztunk, éppen a szemközti épület falának passzolgatott.
– Megnőttél – állapítottam meg, miután labdáját kezébe fogva odalépett mellém. Kisiskolásként láttam utoljára, akkoriban még egy utcában laktunk. Jellegzetes, billegő járása miatt hívták Pingvinnek a környékbeli gyermekek, és ő sohasem tiltakozott ez ellen, mi több, büszke volt arra, hogy a lakótelepi Andrásoktól, Balázsoktól eltérően egyedi, összetéveszthetetlen neve van, amellyel csakis őt lehet „lekiáltani”. Tudta, hogy édesanyja minden ősszel megújítja a lakásigénylést, mégsem örült, amikor pár év múlva sorra kerültek az ANL-s listán. A szerény jövedelem mellett süketnémaként született, hallókészüléket viselő anyja betegsége is megszaporította a lakás kiutalásához szükséges pontokat, bizonyára voltak, akik méltatlankodtak is azon, hogy nekik milyen hamar sikerült szép, új otthonhoz jutni, de Pingvin jobban szerette volna, ha megmarad régi albérletük és vele együtt a kiskorától ismert lakókörnyezet.
– Szereted itt? – kérdeztem találkozásunk legelején, bár a fiút ismerve sejtettem a választ.
– Még szokom a helyzetet – vonta meg a vállát. – A lakás elég nagy, ha csak egy szoba is, tetszik, csak az a baj, hogy itt nincsenek velem egykorú gyermekek. Sok az idős szomszéd, akiket az is zavar, ha felszaladok a lépcsőn a harmadikra, ami pedig a játszótársakat illeti, a legtöbb gyerek még babakocsis vagy csak most tanul járni. A legnagyobb fiúcska sincs több ötévesnél. Vele még elfocizgatok, ha leengedik, de az nem az igazi. Ráadásul ötödiktől iskolát is váltottam, hogy reggel ne kelljen buszozni. Mondtam anyunak, hogy ingyenes a bérlet, nem fizet rá, ha a régi helyen maradok, de nem volt hajlandó egyezkedni. Az új osztályomban mindenki idegen, nincsenek barátaim. Tudtam, hogy így lesz.
– Nem is próbáltál haverkodni valamelyik gyerekkel?
– Nem igazán. Az elemis osztálytársaim nagyon belevalók voltak, lehetett velük hülyülni, semmiért nem sértődtek meg. Az új közösségben az a fontos, hogy milyen cuccaid vannak, márkás-e a cipőd, dzsekid, milyen autóval visznek edzésre a szüleid. A többiekhez képest csóró vagyok, ezt az első percben értésemre adták. Minden lánynak megvan a szimpátiája, van, akinek egyszerre több is, de engem egyik sem kedvel.
– Honnan tudod?
– Például sosem jönnek oda hozzám a szünetben. Ha pedig román- vagy földrajzórán csapatmunka van, mindig a tanár kell beossza, hogy kikkel dolgozzam együtt, magától senki sem választ. Anyu nemigen jár szülőértekezletekre, pedig értene mindent, hozzá is tudna szólni a dolgokhoz. Azt mondja, szégyelli, hogy más a hangja, mint a többi szülőnek. Tetszik emlékezni, olyan vastag, mintha mindig torokgyulladása lenne. A régi iskolában ez sem volt gond. Mindegy, én őt is megértem. Ott van az öcsém, aki rendesen felzabálja az energiáját, elég neki vele bajlódnia.
– Hány éves a kistestvéred?
– Idén fejezi be az óvodát. Várjuk már nagyon, hogy iskolás legyen, akkor talán kicsit megkomolyodik. Amikor ideköltöztünk, azzal kezdte, hogy kiásta a blokkfelelős virágait a tömbház elől. Azóta mi vagyunk a lépcsőház „kedvencei”.
– Locsolni nem szoktál járni?
– Örülök, hogy már nem kötelező. Amíg kicsi voltam, és apum még velünk lakott, húsvéthétfőn ünneplőbe kellett öltözni, nyakkendő, zakó, semmi nem hiányozhatott, és mentünk ketten a rokonokhoz. Jó hosszú verseket vártak tőlem mindenhol, sorra puszilgattak, kínálgattak szendviccsel, süteménnyel. Szívesen kihagytam volna ezeket a látogatásokat. Apu viszont mindenhol elfogadta a pohár pálinkát, bort. A negyedik-ötödik helyről már tántorogva jött el. Olyankor mindig jó kedve támadt, velem is próbált viccelődni. Általában komor, csendes ember volt, ezért fergeteges hangulatában mintha nem is ő lett volna. Nagyon furcsa érzés volt, már-már ijesztő. Pedig sohasem bántott, a hangját is ritkán emelte fel. Pár hónapos volt a tesóm, amikor összecsomagolt és odébbállt. Azt is olyan hangtalanul tette, tőlem el sem búcsúzott.
– Tartjátok a kapcsolatot?
– Tavaly nősült, azóta egyszer sem hívott fel. Ha az utcán meglátna, talán odajönne. Másfél éve nem találkoztunk. Azt hittem, jobban fog hiányozni, de nem így van.
– Jöhet még egy furcsa kérdés? – törtem meg a közénk telepedő csendet. Pingvin komoly arccal bólintott.
– Ha egyszer magadra ölthetnéd a húsvéti nyuszi szerepét, kit ajándékoznál meg és mivel?
– Ez jó – kacagta el magát, aztán elgondolkozva folytatta. – Anyu kapna egy SPA-bérletet, hogy időnként kiengedhesse a gőzt. A tesómnak meg egy óriási Kinder-tojást adnék, jóságot rejtenék el benne, az lenne a meglepetés.
