A lilefélék családja

Szárcsa (Fulica atra)

37 cm. Zömök, palafekete vízimadár. A feje koromfekete, a csőre és a homlokpajzsa fehér. Az alsó farkfedői sötétek, szárnyán az első evezőtoll külső széle fehér. A lába zöld, nagy úszókaréjos ujjakkal. A fiatalok felsőteste szürkésbarna, a torkuk és hasuk világos. Kitűnően bukik. Néha fél percig a víz alatt keresgél. Az úszó szárcsát kis feje és kerek háta nagy távolságból is megkülönbözteti a vadrécétől. A röpte nehézkes; felszállás előtt ritmikusan paskolja a vizet. Röpülés közben a lábát hátranyújtva elég gyorsan halad; csobbanva ereszkedik le a vízre.

Ismertebb magyar hangutánzói: „csi-korog”, „kityeg”, „talicskázik”. Jellegzetes hangja: „kev”, „keev”, „tix”, „pix”. 

Kedveli a nyílt vizeket. Nádasokban, különféle vízinövények közt fészkel. Magyarországon a nádasok leggyakoribb madara.

Kiss J. Botond A delta könyvében azt vallja, hogy „ezen a vidéken a leggyakoribb vízimadár. Minden tavacska, csatorna, időszakos kiöntés, halastó stb. otthont nyújt neki az év minden szakában. Csak ha a delta befagy, akkor húzódik a tengerpartra vagy délebbre. Rövid farkú alakját fekete színe, villogó fehér homloklemezei és bólogató úszása teszi jellegzetessé… Főleg növényi eredetű táplálékért bukik a víz alá”.

Béldi Miklós Európa vízimadaraiban azt írja, hogy „A revir- vagy párválasztási vitába bonyolódott hímek lehajtott fejjel és széttárt szárnyakkal úsznak egymással szembe, majd felágaskodva a lábukkal igyekeznek megtépázni az ellenfél mellét. (…) „nádszálakból álló fészkét a nádas nyíltvíz felőli szélén a nádtorzsokos talajra építi úgy, hogy annak teteje 25-30 cm-re a víz színe fölé emelkedjék. A fészekalj 6-12 tojásból áll. A fekete tollú pelyhesek feje és nyaka piros. A szülők etetési reflexét ezek a színfoltok váltják ki.”

Arany a Toldiban a rétség madárvilágát is felhasználja a táj lefestésére:

„Fölkereste fészkit a réti madárnak,

Szárcsa, vadrucának, bíbicnek, sirálynak;

Házukat feltörte és kifosztogatta”.

Igen, ezek a madarak fészkeltek Nagyszalonta egykori rétségén.

Tompa Mihály Az ördögszekérről című rege befejező részében az alföldi rónaságot festi le, különösen a tó madár- és növényvilágát:

„Féllábon állva itt búsúl az eszterág,

A víz színére nőtt széles lapun pedig

Ül tollászkodva a bukó szárcsák hada,

A bíbic fenn kering, vagy lenn begyeskedik.”

A költői kép gazdagodik azáltal is, hogy a táj jellegzetes madarait cselekvésükkel együtt mutatja be.

Vízityúk (Gallinula chloropus)

32 cm. Zömök, sötét színű madár. Kisebb, mint a szárcsa. A tollazata felül sötét olajbarna, alul kékesfekete. Oldalán fehér sáv húzódik végig; alsó farkfedői fehérek. A lába zöld, a csüdízület fölött piros. Csőrvége zöldessárga;  csőrtöve és homlokpajzsa piros. A fiatalok barnásszürkék. A csőrük és homlokpajzsuk zöldesbarna.

Ügyesen úszik és gyakran bukik a víz alá. Úszás közben fejével bólintgat. Ha fel akar repülni, nehezen kap szárnyra; ha menekülnie kell, a sűrű növényzet közé bújik vagy víz alá bukik. Alacsonyan száll, a lábát lelógatja, rövid út után ismét leereszkedik.

Hangja érdes „kekk-kekkk-kikikik”. Jól érzi magát a kisebb tavakon, lassú vizű folyókon, mocsarakban, csatornákban. Lápok szélén, korhadó tuskók közelében fészkel. Ritkán fákon, elhagyott madárfészekben költ.

Magyarországon sok helyen talál magának életteret.

„A Duna deltájában is jelentős számban él. Gyorsabban repül a szárcsánál. Járás vagy úszás közben felcsapva hordja a farkát. Billegetése jeladás az anyjukat követő fiókáknak” – írja Kiss J. Botond.

Költőink közül Kosztolányi Dezső Hattyú című költeményében az egyszerű 

„csivogó” madarak sorában szerepelteti. Az ellentét másik oldalán a nemes testtartású, gőgös hattyúk váltják ki csodálatunkat.

 

Összeállította: Márton Béla