Többen is biztattak, hogy írjam már meg a Nagykórház liftes nénijének esetét. (Ők nem vállalták névvel és arccal, mert tartanak a következményektől.)
Többen is biztattak, hogy írjam már meg a Nagykórház liftes nénijének esetét. (Ők nem vállalták névvel és arccal, mert tartanak a következményektől.)
Nem ismerem Őt, bevallom, egyszer-kétszer volt csak dolgom a Nagykórházban, és akkor magam is igénybe akartam venni a felvonót (ezt az egy személyben demokratikus és mégis exkluzív szerkezetet, mely az épületgépészet legeklatánsabb példája), de kemény és szívélyességet nagymértékben nélkülöző elutasításban volt osztályrészem. Persze csakis azért, mert én nem vagyok a fehér köpenyesek táborának tagja. Lehettem volna, szánom-bánom, ezelőtt ötven évvel felmerült ennek a lehetősége, midőn az érettségi előtt silbakoltam, de visszautasítottam botorul. Ha tudtam vona, most annyit liftezhetnék a Nagykórházban, amennyi csak belém fér.
Az önéletrajzi vonatkozások közé tartozik az a tény is, hogy először 1956-ban vehettem igénybe felvonót. Történt ugyanis, hogy T. Éva, akibe akkoriban fülig szerelmes voltam, megkért – mint rendesen –, hogy vigyem a harmadikos táskáját hazáig, ám én éles alhasi fájdalmakra panaszkodva megkockáztattam a visszautasítást, vonakodtam megtenni, összekucorodva vánszorogtam hazáig a Bulevárdtól (akkoriban csak egy Bulevárd volt, a Május 1. vagy Bethlen Gábor sétány) az Egyetem utca 38-ig. Apám taxiba ültetett, levitt egy doktor bácsihoz, aki négy évvel később kivándorolt, holott a legjobb volt a szakmában a maga idejében, és ő aztán kétségek nélkül megállapította, hogy diagnózisom helyes volt, valóban vakbélgyulladás áldozata vagyok. (Ennek dacára nincs összefüggésben a tényálladék a néhány nap múlva kirobbanó forradalmi eseményekkel.) Mi több, ekkor történt, hogy először kértek fel, legyek orvos. De én már akkor is botorul, esztelen módon cselekedtem, ugyanis már jóval korábban eldöntöttem, hogy a történelemmel jegyzem el magamat egy-két életre.
Megoperáltak, és liften vittek le és fel a műtőbe és -ből a kórterembe.
Na most már a mondott hölgy (vagy hölgyek, hiszen váltótársa is kell legyen annak a szegény asszonynak, aki egész nyolc vagy 24/48 órát kötöget a felvonóban) ugyancsak erélyes. Valószínűnek tartom, hogy ilyet is kerestek, munkaköri leírásában is szerepelt, próbáknak vetették alá. Szívgyógyászok vizsgálták meg, mennyire szívtelen, hogyan és mi módon tud visszautasítani bárkit – látogatót és főleg beteget –, akit nem kísérnek hordágyon – úgy, hogy az illetőnek egy-nyolc életre elpárologjon a merészsége attól, hogy még egyszer felkérezkedjen a járműre vagy megvesztegetni próbálja (csokoládé, keményvaluta, előnyös devizahitel, jutalomüdülés, mohairmatring, rezsicsökkentés stb.) a mondott kórházi felvonó kezelőjét. Megvizsgálták előéletét, származását, amire nagy hangsúlyt helyeztek, hogy rokonszenvezzen a kórházzal és a belső vezetéssel. Legyen a mi kutyánk kölyke.
Mert arra a felvonóra csak orvosnak van igazán előjoga beszállni. Aki nem orvos, pusztuljon a hölgy látóköréből. Úgyis elpusztul a szerencsétlen légszomjtól, dekompenzációtól, hirtelen szívstoptól, izomgörcsökben fog fetrengeni, amíg gyalog vagy étellel megrakva felcipekedik a hetedikre.
Nem tudjuk, kinek a megbízásából teljesíti példás módon hivatását. Nem tudjuk, milyen kritériumok szerint szelektál, akárcsak szigorú elődje a rámpán hetven évvel ezelőtt, egy bizonyos doktor M. (máig szökésben).
Nem is kutatjuk ezt, hiszen ha mélyebbre ásnánk, bonyolult és egyértelmű összefonódásokra bukkannánk. Meg aztán észnél van az ember: hátha holnap maga kerül hordágyra, felismerik, azonosítják a liftkezelők szakszervezetének megbízott emberei, akik ezt az írást is felveszik a terhelő bizonyítékok közé irattárukba, lehallgatják telefonjait, megbélyegzik és már azelőtt kidobják a gyógyítás hippokratészi honából, hogy kinyithatná a száját.
Egyetlen megoldás kínálkozik: építsünk földszintes kórházakat.
