Levél egy volt tanártársamnak, Kibédi Varga Sándornak

A tizenöt éves gerilla című regényed érdekes, magával ragadó olvasmányom. Egész Újpest és környéke kirajzolódott előttem. Azért írom e pár sort, mert évtizedekig én is tanítottam halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket Marosvásárhelyen, és magaménak is érzem a tizenöt éves kislány gerillaharcát. A regény a Lanz, a közhasználatban Lánc utca impozáns épületében működő suli tanulóiról szól, akiket nagyrészt más iskolákból tanácsoltak el, itt befogadták őket, és a tantestület áldozatos munkája révén elvégezték a nyolc osztályt. Hátrányos helyzetű gyermekek, de mint minden tizenévesnek, nekik is álmaik, vágyaik vannak. A családok szociális gondokkal küzdenek. Létai Heni például tanítónő szeretett volna lenni. Ha Pesten marad, talán sikerült volna neki, de követnie kell anyját, aki Szabolcsban ápolja beteg rokonát. 

Az iskola diákjai, akárhonnan is jönnek, sorsuk hasonló. Valamennyien áldozatok. A nyolcadik B osztályban tizennyolcan vannak. Virág és Pöri, a két osztálytárs kiszámolta, hogy ebből hatan félcigányok, heten teljesen azok, öten magyarok. Én magamat magyarnak számítottam – szólt Pöri –, pedig a szüleim zsidók… Mercédesz úgy magyar, hogy az apja orosz, Zorán anyja szerb, Lenuta úgy cigány, hogy közben román… Rosszul matekoztunk… Mindenki tudja, hogy ahol sok a cigány, ott nagy a gáz… Kiss Virág Santálnak felébredt cigány öntudata. A sorozatos tapasztalatok nyomán – pedig csak a halott apja volt cigány – Virág öntudatosan tiltakozott mindenféle diszkrimináció ellen. 

Kibédi Varga Sándor kollégám érdeme, hogy becsülettel, tárgyilagosan közelíti meg azt a darázsfészket, amelyet kisebbségi ügynek neveznek… Mély emberség hatja át sorait. Az emberi sorsok bemutatásában megbújik itt-ott a humor is. Diákhumor – vélemény a tanárokról –, és a keserű humor. Érdekes, ahogy egy valódi élmény fölülírja a józan ész érveit ebben a miliőben. Doma Ricsit egy Fradi-meccsre viszi el az édesapja munkatársa. Ő Életem legszebb napja című fogalmazását így zárja: „Örülök, hogy élek, mert a Fradinak szurkolhatok”. Fúúúújozott az osztály, s fölhomályosították Ricsit arról is, hogy a Fradi az Újpest ellensége, a szurkolók – a kemény mag – pedig cigány- és zsidógyűlölők. Hiába. Finom írói fordulattal érzékelteti, hogy ebben a közegben a sorsok kiszámíthatatlanul, véletlenszerűen alakulnak. Például Zsani választása és Zina tragédiája. Az objektív ábrázolás mögött végig ott éreztem Sándor aggódó, mély emberségét és felelősségérzetét. A cselekmény lendületes, gördülékeny, sokrétű, az iskolai élet ünnepeivel, hétköznapjaival. Meglepő hozzáértéssel és szakmai tudással szelídítette a diákszlenget elfogadható olvasmánnyá. Ez a könyv fölrázza a kényelmes szemlélődésből a tenni vágyókat, Kiss Virág Santál lázongását, bátorságát állítva elénk. A tizenöt éves tiszta lélek még ki meri mondani, hogy a társadalom is felelős a kisebbség hátrányos életkörülményeiért. Sajnálom, hogy mindezt nem mondhattam el Sándornak, mert nem érhette meg a könyv megjelenését. Áthívták Őt az örökkévalóságba. De maradt a könyv, amely mindannyiunkat toleranciára, türelemre, emberszeretetre tanít, és betekintést enged egy iskola küzdelmes hétköznapjaiba. Ez férfimunka volt, méltó Hozzád! 

Baráti üdvözlettel, 

Gagyi Erzsébet