Levél Édesanyámhoz

• 2011-04-15 13:32:45

• Kiss Székely Zoltán

Édesanyám drága, pünkösdi fenyves erdő ködét szitálja a hajnal,

s a csíksomlyói Salvator kápolna fölött nyílik az ég aranybokra:

Babba Mária érkezik, a Napba öltözött. Miközben

a Duna barna iszapját rétegekben rakja a Margitsziget köveire,

uszadékfák ütődnek a lezárt híd pilléreihez: árvizekbe degedt emlékek.

Nem vagyok szomorú a csonka ország szívében, időzónányira nyugatabbra.

Kibékülve sem vagyok magammal, de senkitől sem várok bocsánatot,

könnyes adósságokkal tartoznak nekem otthon, embernek emberek.

Tudom, beteg vagy, s úgy élsz, mint költők anyja mindenütt, szegényen,

illőn megosztva szereteted melegét rég eltávozott gyermekeid között.

Hétfői hajnalban írom levelem neked Vásárhelyre.

– No végre, mondod, jött egy szó attól

a fiútól, aki Húsvét idején ’90-ben törött kulcscsonttal beteg fiát

vitte át a túlsó partra: zsebében a ’79-es Quasimodo kötettel. Szegény,

hiszékeny jó bolond, lélekben tiporják majd agyon egy szép napon valahol.

Emlékszem, a kisállomásról zötyögő vonatok vitték a székely körvasúton

a kis faládát a pónyikalmával Sepsiig s onnan Kézdire, a Feketeügy mellé,

ahol a Fortyogó vizében először láttam csíkbogarat. Azt akarom most,

csupán annyit, hogy megköszönjem a konok egyszerelmű hűséget, amit te

ültettél belém. Habár mosolyom bölcsessége nem oly szelíd, mint a tiéd.

De önmarcangoló, kegyetlen fájdalmaktól mentett meg szelídséged.

Nem fontos most, hogy hull a könnyem érted. Ó, nyájas, jó halál,

ne nyúlj még az órához, mely nagyapám ágya fölött magára hagyottan ketyeg:
gyermekkorom nyári vakációi zománcos számlapján tükröződnek;

ne nyúlj a vének szívéhez, kezéhez.

– Hogy szétszóródik a család – mondtad legutóbb még, te holdvilágarcú, mosolygó
szemű drága édesanyám.

Otthon és itthon között, félúton…