Lepkék kesztyűben

Mintha száz karral ölelte volna át a hófehér tájat a füssnadrágos, sovány lány. Kezdetben lassan, bátortalanul, aztán egyre elszántabban lépegetett a felhőcsipkék alatt, meg-megbotlott a kezében szorongatott botokban, és néha a lábára csatolt sílécek is összeakadtak, de végül mégis sikerült leereszkednie. Útközben minden mozdulatában kacagott, szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen törékeny teremtés ennyi boldogságot képes magával cipelni. Nemsokára a társai is feltűntek, négy-öt tizenéves siklott mögötte, mellette. Kezüket, szájukat mozgatva, hangtalanul üdvözölték, aztán vele együtt az aljban várakozó, fiatal szőke nő felé vették az irányt. Ahogy elérték, a nyakába csimpaszkodtak, ölelték, simogatták. Nemsokára újabb felnőttek csatlakoztak a társasághoz. A füssnadrágos lány egy sítalpak nélkül, túrabakancsban álldogáló, alacsony, szemüveges asszonyhoz simult, kesztyűs ujjai lepkeszárnyakat rajzoltak a levegőbe. A nő egy pillanatra magához húzta a lányt, majd ott hagyta a többiekkel, és a közeli melegedő felé indult. Egy pohár kávéval telepedett le az egyik ablak melletti asztalhoz, onnan nézte a hóban keringőket.

– Ez a lányom első kirándulása az intézetbeli barátokkal – árulta el beszélgetésünk elején. – Már nagyon rég szeretett volna az iskola falain kívül is velük lenni. Hagyom is, hogy szórakozzanak, nem akarom elvonni a figyelmüket. 

– Hova jár iskolába a lánya? – kérdeztem, bár a látottak alapján sejtettem, hogy a süketnémákhoz. Feltételezésem pillanatok alatt beigazolódott.

– A születésekor nem gyanítottam, hogy baj van a hallásával, a családunkban ugyanis senkinek nem voltak ilyen gondjai – kezdte a történetet az édesanya. – Pár hónapos lehetett, amikor felmerült a gyanú, hogy valami mégsincs rendben. Vendégek voltak nálunk, és az egyik gyerek addig csintalankodott a konyhában, amíg sikerült egy kávéskészletet levernie. A csészék, tányérok, persze, nagy csörömpöléssel estek a földre, de a kislányom össze sem rezzent a zajra. Másnap el is vittem a háziorvoshoz. Egy hét múlva már tudtuk, hogy egyáltalán nem hall.

– Mi volt az első reakciójuk?

– A tagadás. Azt hiszem, ilyen helyzetben ez a legtermészetesebb. Egy ideig minden erőnkkel azon voltunk a férjemmel, hogy eljuttassuk hozzá a hangokat. Sokkal hangosabban és lassabban beszéltünk, mint azelőtt, látványosan formáltuk a szánkkal a mondandónkat. Azt olvastam valahol az interneten, hogy ha kitartóak vagyunk, fokozatosan jó irányban változhatnak a dolgok. De nem így lett. Hároméves volt a lányunk, amikor feladtam a harcot.

– Azután következett az intézet?

– Nem rögtön. Úgy éreztem, túl kicsi még a gyerek, féltettem az idegen környezettől. A magam erejéből akartam megoldást találni a problémára. Sokat keresgéltem a világhálón, amíg rátaláltam olyan oldalakra, ahonnan elkezdhettem jelelni tanulni. Közben feladtam a tanári állásomat, helyette otthoni munkát, fordítást, szövegszerkesztést vállaltam. Így többet lehettem a kislánnyal, és nem is voltam annyira helyhez kötve. Amikor ötéves korában eldöntöttem, hogy beíratom a kolozsvári intézetbe, nemcsak neki, magamnak is csomagoltam. Bérbe adtam a lakásom, de még azelőtt kvártélyt kerestem kettőnknek Kolozsváron. Semmiképpen nem bírtam volna elviselni, hogy bentlakásba kerüljön, és csak hétvégente találkozzam vele. 

– Kettejüknek keresett albérletet… A férje nem tartott önökkel?

– Ő vezető állásban dolgozott egy cégnél, nagy veszteség lett volna számára ott hagyni a munkahelyét. De a kapcsolatunk már korábban, a lányunk diagnosztizálása után megváltozott. Nem bírta a hirtelen ránk szakadó csendet. Egy darabig csak húztuk az időt, erőltettük a közös életet, de nem sokkal az elutazásunk előtt elköltözött otthonról. Anyagilag, persze, azóta is támogat, de közben megismerkedett egy nővel, úgyhogy csak havonta egyszer látogatja meg a kislányt. 

– Ön nehezen szokta meg a változást?

– Kolozsváron végeztem az egyetemet, nem volt tehát idegen számomra a város, mégis, amikor a lányommal odaköltöztünk, fárasztónak, fullasztónak éreztem. Aztán felvettem a kapcsolatot azokkal az évfolyamtársaimmal, akik egyetem után is ott maradtak. Néha meglátogattak bennünket, máskor mi mentünk vendégségbe, és így lassan minden könnyebbé, barátságosabbá vált. 

– A lányának hogy sikerült beilleszkednie az új környezetbe?

– Hihetetlenül könnyen barátkozik, hamar befogadták maguk közé az intézetbeli gyerekek. Volt, amikor hétvégére vendégül is láttuk valamelyik barátnőjét. Az oktatók pedig az első perctől hatalmas szeretettel fordultak feléje, ahogy a többi társához is. Tessék megfigyelni, itt is milyen kedvesen, gondoskodóan bánnak velük. Mint az igazi pótszülők. Kimondhatatlanul hálás vagyok nekik ezért.

– Gondol néha a jövőre?

– Még nem. A kislányomnak rendkívül jó a kézügyessége, szépen rajzol. Talán ezen a területen próbálunk majd mozgolódni. De egyelőre élvezzük az együtt tölthető időt, nagyokat játszunk, kirándulunk. Aztán majd minden magától kialakul.

A korábbi arcok szinte egyszerre tűntek fel a melegedő ajtajánál. A társaság pillanatok alatt körbeülte az üres asztalokat, nemsokára pedig forró teával teli műanyag poharakon pihentek a nemrég még ide-oda cikázó lepkeujjak. Mozdulatlanul is a boldogságról meséltek.