Lelkek a múltból

Mint arról többször beszámoltunk, az utóbbi évek során újabb szép hagyomány született Marosvásárhelyen. A veterán járművek birtoklásáról, felújításáról, bemutatásáról van szó, arról a hobbiról, amely egyaránt kelt nosztalgiát és példázza gyakorlóinak jó ízlését. A marosvásárhelyi Classic Car Club immár sokadik alkalommal szervezi meg kirándulással egybekötött felvonulását klubtagjainak és az érkező vendégeknek egyaránt, az idei, Őszi Retroparádéra múlt hét végén, október 17-én és 18-án került sor.

A program a megszokott volt: szombaton a régi városháza előtti útszakaszon parkoltak az érkezők, a veterán autók és motorok az esős időben is számos csodálóra leltek, hiába rejtették felhúzható tető alá a krómtól és nemes fától csillogó műszerfalakat a tulajdonosok. Délben ismét városjáró körútra indultak a legtöbb esetben nagyszerű állapotban leledző járművek, az ebédet követően pedig az országutat vette célba a motorháztetők peremén csillogó irányzék: az idei, őszi túra célállomása Sepsiszentgyörgy volt.

Szombaton a székelyföldi városban, a Bodoc Hotel parkolójában állíttattak közszemlére a Vásárhelyről, valamint Székely-udvarhelyről érkező régi járművek, amelyek délben ott is körbejárták az utcákat, majd kora délután visszaindultak Marosvásárhelyre.

Mint azt László Róbert, a Classic Car Club elnöke elmondta, minden a tervek szerint haladt, sem szervezési, sem mechanikai gond nem adódott, sőt, a visszaúton kisütött a nap, amelynek leginkább a kabriókkal érkezők örvendtek: le is hajtották a tetőt ízibe'. Körülbelül nyolcvan résztvevővel sikeresnek bizonyult a rendezvény, amelyet jövőre is megszerveznek, csakúgy, mint a szintén hagyományos Tavaszi Retroparádét. 

Addig azonban száraz helyen, garázsok és műhelyek mélyén alusszák át a telet a történelem gépi túlélői, amelyek egy más korszak minőségét mutatják felkiáltójelként a mai mérnököknek és esztétáknak egyaránt. Az elmúlt évtizedek, az egykori, ma már tán nem is élő tulajdonosok, a szeretettel való gondozás eseményei és történetei pedig lelket adtak nekik, amelyet meg kell óvni, ha lehet, örökre – vélik sok százezren világszerte e sorok írójával együtt, aki maga is egy évtizedekkel ezelőtt gyártott amerikai négykerekű időkapszula tulajdonosa. Olyan, kisebb, nagyobb, avagy igencsak hatalmas alapterületű mechanikai-szellemi-ipartörténeti „szigetek” ezek a járművek, amelyekben megáll az idő, amelyek kizárják a mai külvilágot, amelyekben egy rég letűnt kor elevenedik meg a maga tapintható, érezhető, szagolható, vezethető valóságában, és amelyek mosolyt csalnak mindenki arcára a gyerekektől az idősekig. Át kell őket mentenünk a hétköznapok viszontagságain, majd továbbadnunk az utánunk következő generációknak.