A vonaton töltött órák alatt gyakran nyitott könyvvé változnak az emberek. Kérni sem kell, hogy meséljenek magukról, pillanatok alatt, ösztönös nagylelkűséggel csomagolják ki a lélektarisznyában rejtőző életszeleteket, mintha csak friss veknivel, pogácsával szeretnék megkínálni az utastársakat. Nemegyszer volt alkalmam ezt megtapasztalni, de talán egyszer sem annyira egyértelműen, mint a múlt heti ratosnyai kirándulásról hazafele jövet.
Először egy hatvan év körülinek tűnő, zömök férfi nyitott be a fülkébe, ahol fiammal elhelyezkedtünk. Mint kiderült, ő már hamarabb – Brassóban – foglalt itt magának helyet, az állomásoknál azonban – persze nem mindeniknél, mert akkor ötpercenként sétálhatott volna – mindegyre a vonatajtóhoz ment levegőzni, vagy, ha jutott rá idő, elszívni egy cigarettát a szerelvény mellett. Dél körül indult útnak, már elfogyott minden türelme, amúgy sem szeret sokáig egy helyben ülni – magyarázta barátságosan.
Pár perc múlva egy újabb utas társult hozzánk, egy magas, barna hajú férfi, aki karakteres arcvonásaiban és egész megjelenésében nyolcvanas évekbeli román szilveszteri tévékabarék hősszerelmest játszó színészeire emlékeztetett. A hasonlatra az az enyhén színpadias – kicsit mintha nekünk is szóló – lazaság is „rásegített”, ahogy mobiltelefonján románul értekezett egy nővel, diákkori közös pillanatokat és egy több száz lejes bankettajándékot is felidézve.
– Most látom, hogy mindjárt lemerülök, pedig egy fontos hívást várok. Le kell tennem – kapott hirtelen észbe, majd miután beszélgetőtársától elköszönt, rövid – talán egy állomásnyi – időre csendbe burkolózott. Mielőtt azonban feszültté vált volna a hangulat a néhány lépésnyi térben, széles mosollyal fordult felénk. A következő állomásról érdeklődött, aztán megkérdezte, milyen nyelven társalognánk vele szívesebben.
– Sepsiszentgyörgyön jártam óvodába – váltott hirtelen magyarra –, ott tanultam meg a maguk nyelvén. Akkoriban csak magyar csoport volt az ottani napköziben, hát oda írattak be a szüleim, pedig mindketten színrománok voltak. Ugye, most csodálkoznak, nem gondolták volna?
Választ sem várva folytatta:
– Kölyökkoromban a környékünkön csak magyar gyerekek laktak, velük barátkoztam. Amikor aztán iskolás lettem, a családom Topliţára (sz.m. Maroshévízre) költözött, az első osztályt már ott kezdtem, román osztályban. De ott is mind a magyar diákok társaságát kerestem, velük valahogy jobban meg tudtam értetni magam. Később persze kiegyensúlyozódott a dolog, most már bárkivel szót értek. Csak ne legyen az illető angol vagy francia – kacagott fel a különös útitárs, aztán gyorsan elmesélte, hogy felnőttként járt egy angolnyelv-tanfolyamra, sikeresen el is végezte, mégsem tudja követni, ha ezen a nyelven magyaráznak neki valamit.
– A feleségemmel sokat barangoltunk a nagyvilágban, sorra vettük Európa nagyvárosait, mégsem ragadt rám az idegen beszéd. Pedig kiskoromtól szerettem tanulni, a későbbiekben megélhetési lehetőségként is a tanügyet választottam. Kevés van még a nyugdíjig, csak pár év, de nem várom túlságosan. Szeretek mozgásban lenni, tevékenykedni, és az sem mindegy, hogy a pedagógussztrájknak köszönhetően most már megkapom a havi 5000 lejes fizetést.
Az aktív életmóddal a zömök férfi is egyetértett, és ennek kapcsán elmesélte, hogy a marosvásárhelyi Azomureşnél dolgozott, de miután a vegyipari kombinátnál leállt a termelés, tétlenségben teltek a napjai. Most talált végre munkát, igaz, hogy Brassóban, így hetente ingázni fog – hétfőn oda, pénteken haza –, de mivel vasúti alkalmazottként van nyilvántartva, legalább ingyenes a vonatozás.
– A navéta nálam is életformává válhat a közeljövőben – formálta a szavakat egyedi hangsúllyal, de nyelvtanilag helyesen a barna utas. – Nálam azonban egész más a motiváció – csillant csibészes fény a tekintetében. – Honnan is kezdjem? Hát, ejsze az elejéről – nevette újra el magát. – Szóval a feleségem, tudják, akivel utazgattunk, fiatalkori szerelmem volt, 19 évet húztunk le együtt. Adódott aztán neki egy munkalehetőség Angliában, és ki is ment meghatározatlan időre. Most már tudom, hogy utána kellett volna menjek, de akkoriban ez meg sem fordult a fejemben. Úgy volt, hogy a kint gyűjtött pénzből majd indítunk itthon egy közös vállalkozást, csakhogy én a nagy várakozásban szépen szerelmes lettem egy másik asszonyba. Így ért véget a házasságom. De milyen a karma? A nő, akiért elhagytam a feleségem, egy fél év után lelépett. Nehezen éltem meg a szakítást, pár pohár vodka és három-négy sör sem volt elég napjában, hogy enyhüljön a fájdalmam. Idővel mégis „összekapartam” magam valahogy. Főleg a testmozgás segített, rendszeresen jártam úszni, hajnalonként pedig majdnem egy órát szaladtam. Amikor már újra „emberformám” volt, elkezdtem ismerkedni az interneten. Három nővel is beszélgettem, az első kettővel azonban nem talált a szó. A harmadikkal viszont tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk. Igaz, majdnem tíz évvel idősebb nálam, de nem látszik a kora.
– Honnan tudja? Találkoztak már? – ébredt fel a kíváncsiság a másik útitársban.
– Még nem, de küldött magáról egy fényképet. Azt mondta, idén nyáron készült, én ezt el is hiszem – jött a határozott válasz. – Szóval eddig még élőben nem láttuk egymást, de megbeszéltük, hogy jövő héten felkeresem. Ő Kolozsváron él, úgyhogy lesz mit utazgassak, de ha kialakul köztünk egy szép kapcsolat, nekem megéri.
Teljes gőzzel közeledtünk a marosvásárhelyi kisállomáshoz, így mindannyian szedelőzködni kezdtünk. Elsőnek a zömök férfi köszönt el, aztán a magas barna.
– Kívánjanak nekem szerencsét a randihoz – hunyorgott derűsen leszállás előtt. Ahogy a pályaudvar szürkületében távolodott, tényleg olyannak tűnt, mint egy két lábon járó, nyitva felejtett könyv, amiben egy kicsit saját magát is megláthatja az olvasó.
