Lélekdalok a Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében

Nem hagyhatom szó nélkül a november 20-a legszebb óráját. Tulajdonképpen köszönetet szeretnék mondani László József fizikatanárnak, mert végtelen szerénységgel meghívott egy zenei előadásra. Érdeklődésemre csak annyit válaszolt, hogy „ma délután 4-től játszunk a díszteremben a… saját stílusunkban”. A tanár úr szerénysége, tekintete biztos garancia volt arra, hogy kár lenne nem meghallgatni a játékukat.

A jelzett időpontban a halvány fényben derengő színpadon megszólalt László József, és bemutatta a háromtagú együttest. Az Aurora Borealis (sarki fény) trió öt évvel ezelőtt találta meg a közös hangnemet, és lett egy csapattá. Akkor a vezető tanár mellett Iszlai Renáta és Madarász Emese, a kolozsvári konzervatórium diákjai alkották a triót. Iszlai Renáta időközben kitelepedett Magyarországra. A mai felállásban a Kolozsvári Magyar Opera klarinétosa, Madarász Emese, valamint a trió harmadik tagja, Szigeti István, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia klarinétosa játszott. A csapat lelke pedig a gitáros tanár úr.

A bemutatkozás során megtudtam, hogy az együttes saját stílusban zenél – egyedi hangjuk van. A délutáni műsoron dalok szólaltak meg. Az a rendkívüli e dalokban, hogy nincs szövegük. Az együttes neve szépen illeszkedik a stílushoz. László József röviden összefoglalta, hogy a sarki fény fizikai jelenség, a Napból érkező töltött részecskék a légkörrel találkozva különleges fényjelenséget hoznak létre. A zenével tehát egy csipetnyi fizikát is tanulhattunk. Hozzáteszem, hogy az együttes is hasonlatos a sarki fényhez: ezek a melódiákkal, zenei töltéssel tele emberek tüneményes hangjelenséget produkálnak, ha hallgatókkal találkoznak.

Összesen hat szöveg nélküli dalt játszott a trió. A szöveg azért hiányzott, mert azt nekünk, hallgatóknak kellett megfogalmaznunk. Ahogy az Aurora Borealis sem egy valós képet fest, úgy a zenészek is hangképekkel mozgatták meg lelkünk húrjait.

Az első dal címe Északi fény. Ekkor értettem meg, miért nem volt szükség különös világításra. A gitár, a klarinét és a basszusklarinét lelki fényt gyújtott. Megnyílt előttünk egy hangszínes világ, és a szemünkre már nem volt szükségünk.

A Folyók fölött hajnalének című dal merengő hangzatai lelassították rohanáshoz szokott szívünket. Nem véletlen, hogy a tanár úrnak előadás végén többször is be kellett jelentenie, hogy vége a műsornak, ugyanis senki sem mozdult a helyéről. Talán nem sértem meg a triót, ha Debussy tengercsillogásához hasonlítom e művet.

A Kőházban kép kezdetű dal visszhangjai biztonságot sugároztak, jelezték, hogy aki hasonlóan érez, annak van helye a muzsika kőbiztos házában.

A Séta valódi sétaképzet volt, szelíd, színes – és a séta végén sem éreztük fáradtnak magunkat.

Az Útinapló három képe három pozitív világ hangulata – szemlélődés a sötétben tündöklő emberség megélésének lehetőségei között.

Végezetül az Évszakok négy képe az élet pezsdülésétől a nyári melegen és őszi nosztalgikus körültekintésen át elvezetett a tél bensőséges karácsonyi hangulatához.

A hangszerek mesteri megszólaltatása mellett sokkal fontosabb az a szándék, amit Tamási Áron említ az Ábel trilógiájában, és meglátásom szerint az együttes is ezt követi:

„– Mi célra vagyunk a világon? – kérdeztem Krisztustól.

– Hogy végbevigyed azt a jót, amiben hiszel – felelte Krisztus.”

Az Aurora Borealis együttes véghezvitte azt a jót, amiben hisz, és remélem, sokáig hinni fog!

Szilágyi Mihály