Lélekangyalok lóháton

A karácsony a szeretet, a család ünnepe. Ilyenkor megrohanjuk az üzleteket, a nagyáruházakat, hogy szeretteinknek valamilyen tárgyat, használati eszközt vásároljunk, amivel meglepetést, örömöt szerzünk a címzettnek. De vajon elég-e, ha csak az év egy napján tüntetjük ki egymást ilyen megkülönböztetett figyelemmel, a szeretet tárgyi jelképeivel? Gondolunk-e azokra, akiknek a sors kevesebbet adott? 

Marcika óvodáskorú kissrác. Cipőjét elnyeli a lovarda homokkal kevert, sáros, nedves talaja. Ügyet sem vet rá. Oktatók kísérik egy falépcsőig, Gitta, egy tizenhét éves kanca mellé. A ló türelmesen vár, míg a kis lovas voltizshevederbe ül. Aztán szárvezetéssel lassan elindul. Lépeget, s ő is érzi, hogy részese mindannak, ami a közvetlen környezetében történik. A cirkuszban látott akrobatamutatványhoz hasonlóan Marcika hátradől, és úgy lépegetnek tovább. A ló közben mintha szeme sarkából figyelné lovasát, aki lassan – segítséggel – felül és előredől, hozzásimul a nyakához, átöleli. A ló lassan, óvatosan elindul. Majd karikák kerülnek elő, és más eszközök, amelyekkel különböző gyakorlatokat végeznek lóháton, járás közben. Miután befejezik a műveleteket, a ló a lépcső elé lép. Marcikát lesegítik, ő büszke lovasként megfogja a kantárt, és kivezeti Gittát. A ló a fejét odatartja a gyerekéhez. Elbúcsúznak. 

Marcika autista. Édesanyja meséli, hogy akkor vették észre a tüneteket, amikor nem játszott kellőképpen a játékaival, s bár elért egy bizonyos a kort, nem szólalt meg. Nem kommunikált a testvéreivel, nem reagált a külvilágra, csak amire akart. Nyilvánvaló jelek voltak…

– Nem betegség, csupán egy állapot, amiben van, lehet fejlődni, de kigyógyulni belőle nem. Tavaly az óvodából értesültünk arról, hogy a Közösségért Alapítvány és a Mol Románia Gyermekgyógyító programja keretében különböző fogyatékkal élő gyerekek számára élményterápiás pályázatot hirdetnek. És így értesültem arról, hogy a lovasterápiás pályázat nyert. Márciusban kezdtük a lovaglást. A beszédkészségét szeretnénk fejleszteni. Már vannak eredmények. Egy-két szavas mondatokban beszél. Eleinte félt a lótól, nem akart felülni rá, nem engedte, hogy feltegyék rá a sisakot, gerincvédőt. Most már elfogadta a lovat és a vele járó kellékeket. Megbarátkoztak egymással. Marcika nyitottabb, nyugodtabb lett – mondja az édesanya. 

A Gecse Dániel Alapítvány 2-es Számú Inkluzív Oktatási Központjának pedagógusai 2018-ban pályáztak a Közösségért Alapítványon keresztül a Mol Romániához, amiben lovasterápiára kértek és kaptak támogatást. A helyszínt a vajdaszentiványi Art Equest Egyesület biztosította. A nyolc hónapos pályázati időszak alatt tizenhat halmozottan sérült gyerekkel foglalkoztak. Miközben két lóval végezték a gyakorlatokat, tizennégy társuk zenei foglalkozáson vett részt. A zeneterápiával Halmen Emese, a lovassal Gál Kinga gyógypedagógus, Pokorny Emese logopédus és Molnár Mária gyógypedagógus foglalkoztak. Szakirányú képzésen vettek részt, ahol elsajátították azokat a gyakorlatokat, amelyeket lóháton lehet végezni. A lovakat is hozzá kellett szoktatni a zajhoz, a kiszámíthatatlan reakcióhoz és ahhoz, hogy megfelelően reagáljanak a jelzésekre. A pályázat lejártával Jakab Rékával folytatták a tevékenységet, a későbbiekben csatlakozott a programhoz Pokorny Emese és több önkéntes is. 

– A barátaim között vannak sérültek. Együtt nőttünk fel. Kiváltságosnak érzem magam, hogy fogyatékosokat taníthatok. Az a célom, hogy örömöt szerezzek nekik és szüleiknek. Néha össze kell szorítanod a fogad, de végig kell csinálni a gyakorlatokat. Ebben a világban az apró lépéseknek is örülni kell. Nekik is és nekünk is. Másként nem lehet – mondja Pokorny Emese. 

– Ha valami nyomaszt, idegesen jövök a lovardába, azonnal megérzik a gyerekek és a lovak is. Volt, amikor kifelé mosolyogtam, de közben szomorú voltam. Egy Down-szindrómás gyerek átölelt, és azt mondta, ne sírj… Nevetnem kellett, pedig belül sírtam. Egy ilyen kapcsolat megerősít – teszi hozzá Gál Kinga, majd Emese folytatja: 

– A sérült gyerekek sokkal nyitottabbak, őszintébbek. Mi pedig emiatt egy picit sebezhetőbbé válunk a „kinti” világban… De lehet, hogy csak érzékenyebbek. 

– Ez a munka kiváltság. Ha a terápiában részt vevő örvend, és szereti azt, amit csinál: felülni a lóra, kapcsolatba kerülni az állatokkal, akkor óriási kapu nyílik arra, hogy elsajátítsa azokat a gyakorlatokat, amelyekkel a különböző készségeit fejleszthetjük. És nem csak egyéni eredmények vannak. A gyerekek jobban megismerik egymást. A projekt folyamán tapasztaltuk, hogy egy adott pillanatban a gyerekek elkezdtek egymásra figyelni, felügyelni, egymást finoman fegyelmezték és gondoskodtak egymásról, egy közösség alakult ki a foglalkozások előrehaladtával – magyarázza Kinga. 

A lovak a legjobb segítőtársak – mondják a terápiát vezetők. A tizenhét éves Gitta és a tizennyolc éves Gertrúd türelmesen „állják a sarat”. A készségfejlesztő gyakorlatok mellett külön „feladat” megismerkedni a lovakkal, a lóápolással. Aztán meg kell tanulni kapcsolatot teremteni a lóval, hiszen az állat minden impulzusra reagál. Különböző jelzések vannak arra, hogy lépésben járjon, ügetésbe fogjon vagy vágtázzon. Fontos a kölcsönös bizalom, a szeretet és a segítőkészség. Volt olyan gyerek, aki a homoktól is félt. Nem mert belépni a lovardába, nem akart felülni a lóra, kapcsolatot kialakítani – de sikerült. 

Az állatok nagyon megérzik, ha nyitott szívvel, szeretettel közelítenek feléjük. Amikor a terápiában részt vevő kisgyerekek simogatják őket, gyakran lehunyják a szemüket, teljesen rájuk hangolódnak. Soha nem volt olyan, hogy a lovak megmakacsolták volna magukat, vagy valamelyik gyerek felé rúgtak volna, netán elszaladtak volna a gyakorlat ideje alatt. 

– Egyszer tolószékes gyerekeket hoztunk ki, akik nem tudták elérni a lovakat. Az egyik gyerek maga felé rántotta a kötőféket. A ló beállt kettőjük közé és lehajolt. Odatartotta a fejét, hogy simogassák. Egy másik mozgássérült kisfiú, aki hallókészüléket is viselt, első alkalommal került lóközelbe. Egyszer csak elkapta a kötőféket, és összevissza húzogatta. Erre a nagyon szelíd Gertrúd ráhajtotta a fejét a kisfiú fejére, és sokáig úgy álltak ott, mintha beszélgettek volna. Filmbe illő, megható jelenet volt… Ez volt az igazi, feltétel nélküli szeretet jele – mondja Kinga, majd Emese hozzáfűzi: 

– Azok a kollégák, akik halmozottan sérült gyerekekkel kezdenek dolgozni, gyakran csalódnak. Először én is ezt éltem meg, majd egy idő után átértékeltem a sikert. Mert enélkül nem lehet dolgozni. Ha átértelmezed, hogy mit jelent számodra a siker, az önzetlen, az őszinte odaadás, a szeretet, akkor tudsz velük együtt nevetni. Mert az is siker, ha több hétig tartó terápia után a gyerek magától felül, figyel, megsimogatja a lovat, ráfekszik a nyakára, és a fáradságos gyakorlat után büszkén vezeti segítőjével kötőféken a lovat az istállóba. Ez valósággal csoda. És ennek a kicsi, mindennapi sikernek együtt örülünk: a terápiát végzők, a résztvevők és a szülők. Kell-e ennél nagyobb ajándék? 

Elhagyjuk a Luc-patak melletti lovardát. Ahogy lassan beérünk Sárpatakra, távolról csak a Zichy-kastély sziluettje és a dombon álló református templom tornya látszik. Ünnepre készül a falu, a város, az ország, a világ. Jön a karácsony, a szeretet ünnepe. Vajdaszentivány azon helyek egyike, ahol vannak, akik nem csak ünnepkor nyújtanak többet másoknak, olyanoknak, akiknek kevesebb adatott meg testiekben. Számukra a szeretet, a törődés, az odafigyelés nagy ajándék. És mindaz, amit ők is adnak azoknak, akiktől kapnak. Sokan vannak, sokfelé a nagyvilágban ebben a helyzetben. Értük is szóljon szentestén a Csendes éj!