Lekéshetjük-e a zenetanulás vonatát?

Talán nincs is olyan magyar ember, aki nem hallotta A vonat nem vár refrént zengő slágert. Hétköznapi beszédünkben is sokszor képiesen kifejezzük, hogy valaminek elment a vonata. Vajon az ének-zene tanulás vonatával mi a helyzet?

Induljunk ki abból a feltevésből, hogy az éneklés – akár az utazás – az egyén célja felé vezető út. Az ember érdeke, hogy minél előbb eljusson a kijelölt állomásra. Az állomások, a célok helyzetétől függ, hogy milyen gyakran és milyen könnyen találunk a helyszínre szállító vonatot. Az egyszerűbb állomásokon sok vonat áthalad, ha egyiket lekésem, hamarosan jön a következő. Ritkán vannak alkalmi járatok is – de azokat végérvényesen le lehet késni. A zenetanulás is hasonló a vonatozáshoz: ha egyszerű a cél, szinte semmit sem veszítünk azzal, ha egy kicsit késünk, ha csak a következő járattal megyünk, de vannak életre szóló alkalmi indulások, amelyek végérvényesen elmehetnek mellettünk.

Az ember önmaga igényeihez igazítja az életét és az elvárásait. A jó szülők mindig a legjobbat igyekeznek nyújtani gyerekeiknek: sikerekhez vezető utat, könnyű, kiegyensúlyozott életet stb. Sok szülő sok álmatlan éjszakát tölt azzal, hogyan irányítsa gyereke életét, hogy minden a legjobb legyen. Aki úgy gondolkodik, hogy fontos az óvodai-iskolai zeneoktatás, az hosszú távon megkönnyíti féltett kincsének a haladását. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy mindenkinek szükségszerűen zeneiskolába kell járnia, hanem azt hangsúlyozom, hogy rendkívül fontos az az egyetlen zeneóra, amely csak azért áll leghátul a tantárgyak sorában, mert a z betű is az ábécé végére került, viszont ugyanolyan lényeges, akár a többi!

Minden zenetanítási elmélet megemlíti, hogy rendkívül fontos már kisgyerekkorban elkezdeni az éneklést, a zenetanulást. Az összes elmélet közül Kodály Zoltán volt az, aki még előbbre helyezte az énektanulás kezdetét: „Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt. Első percben tréfára vették, de később igazat adtak. Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel... még tovább mennék: nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése.” (Párizs, 1948.) Bár külföldön és Magyarországon bő fél évszázada elhangzott a nagy figyelmeztetés, mégis szinte állandóan ismétlik. A minap (2015. április 24-én) olvastam a Magyar Hírlapban hosszan a zenetanulás fontosságáról. Kodály észrevételeit a mai kutatások eredményeivel egybevetve állapították meg, hogy helytállóak a neves zenetanár megjegyzései. Érdemes elolvasni a Zenei nevelés magzati kortól című cikket!

Szinte hallom, hogyan sóhajtanak fel sokan, mert ők lemaradtak a Kodály által indított vonatról, ők nem kaptak énekléssel fűszerezett gyerekszobát, esetleg még az óvó néni is állandóan rekedt volt... Valóban nagy kár, ha ez így történt, de sosem késő elkezdeni, mert elég messze juthatunk így is. Az orvoslásban mindig nagy hangsúlyt fektetnek a megelőzésre, a baj elkerülésére (ezt tette Kodály is), de vajon a beteget nem kezelik? Bizony kezelik. Ugyanígy sosem késő elkezdeni éneket, zenét tanulni, mert egyértelműen életünk útját könnyítjük meg vele még akkor is, ha plusz időbefektetést jelent.

Több példa is igazolja, hogy nem csak azok érhetnek el kimagasló eredményeket, hírnevet, akik „eleitől fogva” zeneiskolába jártak. Az egyik példa Hector Berlioz francia zeneszerző. Orvosi tanulmányait félbeszakítva kezdett el komolyan zenét tanulni. A megelőző zenei tanulmányai felületesek és alkalomszerűek voltak, mégis sikerült pótolnia lemaradását és beírnia nevét a zenetörténetbe. Kacsóh Pongrácz két doktori oklevél (bölcsész és fizikus) megszerzése után kezdett el rendszeresen zenét tanulni. Többek között János vitéz című híres daljátékáról ismerjük. Viszonylag későn kezdett zenét tanulni egy másik kiemelkedő egyén, a Bukarestben született Georg Sava. Ő például tizenkilenc évesen kezdett el zenét tanulni, mégis felvették a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatóriumba. Ma európai hírű hangverseny-zongorista. Végül megemlítem Szász Szabolcs nevét, aki a Bolyai Farkas Elméleti Líceum matematika-informatika szakán érettségizett, innen került a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenepedagógia szakára, majd Magyarországon folytatta zenei tanulmányait. Néhány év alatt elismert harmonikaművésszé fejlődött, több díjat is kapott, sőt a budapesti zeneműkiadó több szerzeményét is kiadta.

Íme, négy ember, akik nem a legelső járattal indultak, mégis figyelemre méltó állomásokra jutottak el. Ez is bizonyítja, hogy nem azon kell sajnálkozni, amiről lemaradtunk, inkább figyeljünk arra, milyen lehetőségek előtt állunk. Ha nem is válik mindenki híres zenésszé, a tanult zene végigkíséri majd egész életén. Kodály Zoltán sem akart mindenkiből zenészt faragni. „A zene nem magányosok kedvtelése, hanem lelki erőforrás, amelyet minden művelt nemzet igyekszik közkinccsé tenni. Kapja meg belőle részét minden magyar gyermek!” 

Lelki erőforrás a zene. Ésszerű dolog-e egyetlen legyintéssel ítélkezni, félretenni? Vagy nem is szeretnénk művelt nemzet lenni? Jó nekünk az, amit adnak, nem is akarunk megtanulni válogatni? Ha szó és gondolat nélkül fogyasztunk, mert azt hisszük, az az igazi, ami minden csatornán özönlik felénk, akkor tévedünk. Az okos ember meg tudja különböztetni az üveggolyót a gyémánttól, és nem arról álmodik, hogy elszórakozva válogathat a neki tetsző kristályok közül, hanem elindul, és áldozatot hoz akár egyetlen drágakőért...

A zenei gyöngyszemek is csak áldozatok árán ismerhetők fel, érhetők el. Mit kívánunk magunknak: üvegszilánkot vagy drágakövet? Ehhez mérten döntsünk a zenetanulás ellen vagy mellett. Fülembe cseng a bibliai parancsolat: „... előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! (V. Mózes 30, 19.)” 

Szilágyi Mihály