Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-07-30 13:51:59
Tiltott és mégis szóló dudálások, klarinét kísérte román nóta és hegedűszóval zengett magyar hallgató kavalkádjában várom az átjárónál a zöld jelzést. Napfényes nyári szombat délelőttön fehér ruhás menyasszonyokkal és csokornyakkendős vőlegényekkel telik meg a három templom övezte Bernády-Petőfi tér. Bármennyire megszokott hétvégi felvonulás, úgyis jó érzés végigszemlélni szép és boldog ifjúságunkat, gyönyörködni bennük irigylés nélkül.
Állok a járda szélén, mellettem egy négy év körüli fiúcska fogja édesanyja kezét, bámulja az út túloldalán felvonuló esküvői menetet, s gyermeki kíváncsisággal megszólal:
– Édesanyám, te is ilyen szép menyasszony voltál?
Még én is elpirulok ettől a kérdéstől, mert mit is lehet erre válaszolni? A menyasszonyok nagyon szépek, vőlegényük szerint a legszebbek. Úgy izgulok, még ne legyen zöld, hadd halljam, mit válaszol a boldog édesanya. Finoman rájuk nézek, az édesanya arcán álmodozó mosoly, a fiúcska felnéz az anyai válaszra várva, s mögöttük megszólal egy férfihang:
– Ő volt a legszebb menyasszony! – az anyai mosoly édes kacagásba csap át, a piros-zöld szín találkozásának pillanatában bájosan hátranéz a férfiúra, s megszólal:
– Köszönöm.
Erre a fiúcska másik kezével megragadja a férfi kezét, s büszke láncszemként vezeti át a családot az átjárón, mert az ő édesanyja volt a legszebb menyasszony.
Afelől még vitatkoznék, valóban ő volt-e a legszebb menyasszony, de ahhoz nem fér kétség, ma ebben a városban ez a fiúcska a legboldogabb gyerek. Így is libbent át az út túloldalára tánclépésben, két mosolygó szülő kezét fogva.