2019. október 13., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nem tehettem meg, hogy ne lépjek be hozzá. A régi munkatársunkhoz, aki hajdanán szinte hetente jött be a szerkesztőségbe, és hozta írásait, verseit, elméleteit rovásírásos emlékeinkről. Aztán látogatásai elmaradtak, írásait sem küldte be. Ezért vitt utam szerény tornácos házába. 

Hajlott hátú székely kapun kell belépni az udvarra. Ahogy a kőlépcsőre érek, torzonborz, „lábaviszi” kutya fogad ugatva. Gazdájának igazi őrzője. Mert amint rég nem látott ismerősként üdvözöljük egymást, azonnal elhallgat, és farokcsóválással jelzi, hogy részéről is minden rendben. Hol máshol találom Ráduly Jánost, mint számítógépe képernyője előtt. Amolyan „művészi rendetlenségben”, íróasztalán könyvek, roskadásig tömött könyvespolc. A szoba olyan, mint ha megállt volna az idő fölötte. Élő múzeum, amely róla szól, de nem csak... A 82. esztendejében járó – a romániai magyar irodalmi lexikon szerint – magyar irodalom tanár, néprajzkutató, költő, műfordító egy korszak tanúja, alkotója. 

Elnézést kér, amiért nem jár ki.

Fotó: Vajda György


 – Jól vagyok, csak már nehezebb a mozgás – mondja, de ezt serénysége meghazudtolja. – Azért az internet segítségével tartom a kapcsolatot a világgal – fűzi hozzá, és sorolja közös ismerőseinkről a friss információkat. Közben az egyik polcra mutat. – Nézd, itt van a munkáságom: 131 kötetet írtam eddig. Csak a tavaly 18 jelent meg. A rovásírásról a 18. És ez nektek is köszönhető, mert sokat írtam hozzátok. (Sz.m.: a Népújság elődjében, a Vörös Zászlóban 1959-től közölt, de jelentek meg írásai az Utunkban, az Igaz Szóban, a Művelődésben, a Napsugárban, a Tanügyi Újságban, az Ifjúmunkásban is, a Hargita és a Helikon stb. munkatársa is volt.) Máris előhoz négyet, hogy dedikálva átadja. A négy könyv röviden összefoglalja munkásságát, érdeklődési körét. Az egyik irodalmi anekdotákat tartalmaz Bözödi György körtepálinkája címmel. Nagyrészt erdélyi magyar írók „aranymondásait” öleli fel, olyan rövid történeteket, amelyek jelentékteleneknek tűnnek, de rávilágítanak irodalmi nagyjaink igazi énjére, közelebb hozza hozzánk azokat, akikkel ma már csak könyvekben találkozhatunk. Aztán büszkén mutatja Mihai Eminescu és Nichita Stănescu verseinek fordítását. S kérdi, hogy tudom-e, hogy sokat fordított, és szeretettel tette lehetővé, hogy közelebb kerüljön hozzánk a román irodalom. S aztán rögtön egy másik könyvecskét húz elő a székelyderzsi rovásfeliratról. Hozzáfűzi: – Nagyon sokan támadtak rovásírás-megfejtéseimért, pedig alaposan kutattam, az ázsiai népeknél, a magyar őshazában ismert vésetektől az Erdélyben fellelhető emlékekig mindent. Nem érdekel, hogy kételkednek benne – akár a derzsi értelmezésben –, kitartok az álláspontom mellett – mondja, és hosszú rovásírás-történet következik. Aztán előkerül egy újabb kötet: Janka mosolyából – válogatott gyermekversek. S ebben nem is annyira a saját munkája a lényeg – mondja –: unokájának a rajzaival illusztrálták. Büszke rá, hogy unokája informatikusként a Magyar Tudományos Akadémiánál dolgozik. Végül egy érdekes könyvbe kerül a dedikáció: a Dedikációk könyvébe. Összegyűjtötte, összefűzte mindazon dedikációkat, amelyeket neki írt több mint 150 szerző, közöttük Beke György, Ana Blandiana, Csoóri Sándor, Dánielisz Endre, Ferenczi István, Fodor Sándor, Gálfalvi György, Horváth István, Kányádi Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Mandics György, Markó Béla, Murádin László, Páll Lajos, Pomogáts Béla, Sütő András, Szépréti Lilla, Szőcs Kálmán, Tóth István, Vita Zsigmond, Zágoni Olga, Zsigmond Győző, Yamazaki Takashi és sokan mások. A dedikált köteteket féltve őrzi egy másik helyiségben levő polcon – mondja –, mert az amolyan igazi irodalmi szentély. 

Aztán megjegyzi: nem nyugszik. Újabb könyveinek kézirata a nyomdában van, s ameddig bírja, dolgozik. Amikor nem ül a számítógép előtt, kis kertjét rendezi. S ott van a hűséges kutya, Borisz, amely néhány írásában is megjelenik. Az a legnagyobb bánata, hogy már nem járhat horgászni. Hatvan éve űzi ezt a szenvedélyt, de egy korábbi bőrbetegség miatt nem mehet ki tűző napon a vízpartra. Majd az udvaron, kifelé menet megjegyzi: arra kérte családját, ha már nem lesz, a házát ne adják el, hagyják úgy, ahogy van... könyveivel, a mások által neki dedikáltakkal, íróasztalával, az ággyal, a polcokkal, a képekkel a falakon... mert az az igazi (lélek)otthona. Aztán a kapuban többször megismétli: gyere még... gyere még. 

Integetek, majd gondolatban azt tanácsolom: aki Kibéden jár, menjen be hozzá, mert Ráduly János Kibéd igazi „couleur locale”-ja, élő (irodalmi) múzeuma, korok, emberek, gondolatok tanúja, tanára. Élmény volt a találkozás. 





Kapcsolódó cikkek: