2024. july 8., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gyergyószentmiklóson jártam szeptemberben, és köszöntöttem a 70 éves Györffi Kálmán írót. Talán ő a múlt század utolsó negyedének egyik legnagyobb erdélyi magyar novellistája. 

Fotó: Varga Lőrinc


Gyergyószentmiklóson jártam szeptemberben, és köszöntöttem a 70 éves Györffi Kálmán írót. Talán ő a múlt század utolsó negyedének egyik legnagyobb erdélyi magyar novellistája. 
Györffi Kálmán 1945. március 26-án született Erdőszentgyörgyön. Alig néhány évet él a nagyközségben, mert a család beköltözik Marosvásárhelyre. Az Unirea líceumban érettségizik 1963-ban, majd elvégzi az építkezési technikumot. Néhány évi sepsiszentgyörgyi technikusi munka után beiratkozik a kolozsvári Babeş–Bolyai  Tudományegyetem magyar-francia szakára, amit 1976-ban végez el. 1980-tól az Előre munkatársa. Több éven át tanít Gyergyószentmiklóson. Első írása 1968-ban jelenik meg az 
Ifjúmunkásban, majd az Utunk és a Igaz Szó is közli karcolatait és novelláit. Később az Igaz Szó szerkesztője lesz, ahonnan – kitelepedési szándékáról értesülve – meneszti a lap főszerkesztője. Másfél évi magyarországi tartózkodás után (ahol egy szombathelyi újságnak dolgozott) visszatér Gyergyószentmiklósra. 2006-ban vonul nyugdíjba.  
Művei: Csendes hétköznapok (novellák, 1973), Házavatás. Ágnes (két kisregény, 1975), Visszatekintő (regény, 1978),  A  nagy kórház (elbeszélések, 1981), Sodoma, avagy kiáltás az  emberért (dráma, Igaz Szó, 1982), Intoarcerea (Visszatekintő román nyelven, George V. Volceanov fordítása, 1983), Mézízű napjaink (elbeszélések, karcolatok, 1987), Ne üldözz, Hermann! (novellák, Gálfalvi György válogatása, 2001).
***
Györffi Kálmánnal  2015. januárban beszéltem telefonon, s jeleztem, hogy  kerek évfordulós lévén, születésnapi interjút szeretnék készíteni vele. Nem gondoltam, hogy kerek-perec nemet mond, ahogy ő fogalmazott: nem akar születésnapi „szereplést”: – Nagyon ritkán írok, két-három évente egy novellát, csak azért, hogy kipróbáljam magam, tudok-e még írni. De nem adom le sehová, hanem fölolvasom a kutyámnak s elégetem... – No, itt valami mást kell kitalálnom – biztattam magam –, személyesen kell találkoznunk. 
Erre idén szeptemberben adódott alkalom, amikor Gyergyószentmiklóson jártam, és felkerestem lakásán. Végül kint az udvaron, kényelmes kerti asztalnál, gyümölcsérlelő szeptemberi melegben telepedtünk le. Itt beszélgettünk múltról és jelenről, a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári egyetemi és az Igaz Szónál töltött évekről, a kitelepedés szándékáról értesülő főszerkesztői döntésről (H. Gy. azonnal menesztette a laptól), a '89-es zavaros időkben való „átsétálásáról” egy Szombathely melletti kis faluba (fia és lánya most is ott él), a magyarországi másfél év után hozott döntéséről, miszerint visszatelepedik Gyergyóba, itt folytatja tanári pályáját. Azóta keveset publikált, néha a Székelyföldben jelentek meg írásai. Hosszúra nyúlt baráti beszélgetésünk alkalmával nem tehettem, hogy ne kérdezzem meg:
– Mikor olvasom a következő novelládat?
– Soha!
– Miért?
– Az íráshoz három dolog kell. Az első a legfontosabb: az olvasó. Aki nincs! Régebb  volt olyan, hogy az írók egymásnak írtak, számon tartották egymást, tartották a kapcsolatot. Például én nagy örömmel olvastam Kányádit, ő is olvasta az én írásaimat. A harmadik: a pénz. Mikor az ember bemegy egy nyomdába, azt kérdik: mennyi pénze van? 
– Ebből a háromból most mi hiányzik neked? 
– Az olvasó. Én is olyan vagyok,mint Szávai Géza. Szerettem azokat az időket, amikor háromezer példány fogyott el egy kötetből,  most nem fogy el háromszáz.
– Ha már szépirodalmat nem írsz, nem gondoltál arra, hogy összeállítod a családfádat? Erdőszentgyörgyön születtél, vadasdi gyökereket hordozol...
– Nem kell megtegyem, mert édesapám már összeszedte az adatokat.
– Kész van, használható?
– Apámnál van. Azért kellett neki, mert Horthy tisztet csinált belőle, s be kellett bizonyítsa, hogy nem tudom hány száz évre nem voltak zsidók az ősei.  
– Mi volt édesapád?
– Tanító. 
– Mit olvastál utoljára?
– Kosztolányit és Babitsot. De már nagyon régen!
– És az egyetemes irodalomból?
– Dosztojevszkijt. Szerettem az elbeszéléseit... 
  Bár két dedikált Györffi Kálmán-kötetet őrzök a '80-as évekből, amikor H. Gy. és  „igazszós” csapata író-olvasó találkozókra járt magyar vidéken, magamhoz vettem a Házavatás. Ágnes című kötetét azzal a céllal, hogy kései dedikást kérjek a szerzőtől. Szó nélkül beleírt, bár jelezte, hogy ez az utolsó „irománya”. Íme az ajánlás: 
Hál Istennek ez az utolsó „íromány” s erre se vagyok büszke. Barátsággal Györffi Kálmán 16. IX. 2015. Gyergyószentmiklós
Kismagnós interjút szerettem volna a hétkötetes Györffi Kálmán íróval, de most nem jött össze. Talán legközelebb...
Székely Ferenc

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató