Látogatás Pusztakamarásra

Az író szülőfalujába tett látogatással végződött az idei Sütő András-műhelykonferencia. A reformáció ünnepére tartott istentiszteleten a címerekkel gazdagon díszített református templomban Demeter József szászrégeni lelkész hirdette az igét, ő is a pusztakamarási Székely család képviselője, amelynek lelkes tagjai őrzik és ápolják az író emlékét a Sütő András Baráti Egyesülettel. Az egyesület révén a tanácskozás kül- és belföldi előadóin kívül az érdeklődőket is elvitték és megvendékelték a szülőhelyen. A szervezést Székely Emese, az egyesület titkára vállalta, s a látogatók fogadásában a helybéli Molnár Teréz volt a segítségére. 

Induláskor a ködbe burkolózott Mezőségen csak az út kanyargását tudta követni a szem, a táj egyediségét jelentő dombok játéka beleveszett a tengernyi szürkeségbe. Pusztakamarásra érve oszlott fel a köd, s a református templom udvarán kellemes meglepetés érte a vendégeket. Az alakulóban levő emlékhelyen már áll Kemény Zsigmond mellszobra (Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása), mögötte felújítva, kiegészítve terméskő sírköve, s mellette édesanyja, Csóka Rozália és a súlyos beteg írót élete utolsó két évében befogadó testvérének a síremléke is. Őket, hármójukat, a család kisemmizett tagjait a domboldalon temették el. Odébb ledöntött sírkövek darabjai sorakoznak, arra várva, hogy megtisztítsák, és újra felállítsák. Az önmaga csontvázává vált Kemény-kúria fölötti, márványerdőnek nevezett temetkezési hely az elvadult gaz miatt szinte megközelíthetetlen, a Kemény család leszármazottainak többsége ezért döntött úgy, hogy a református templom udvarára költöztetik és állítják fel, ami a szürke márvány sírkövekből megmaradt. Oroszhegyi Attila Zsolt református lelkész érdeklődésemre elmondta, hogy valószínűleg tavasszal lesz a szobor és az emlékpark avatása. Az ötlet és a kivitelezés költségeinek támogatása a Budapesten élő Kemény-leszármazott Bilibók Botond közgazdászé, aki a budapesti Concordia Alapkezelő Zrt. vezérigazgatója.

A pusztakamarási református templom bőven nyújt látnivalót. A díszes szószék és szószékkorona mellett, a falakat díszítő bárói, grófi címerek s a Kemény család pusztakamarási ágának tagjait felsoroló tábla szemrevétele után kezdi érezni a távolról érkező a dermesztő hideget. Ezt próbálja oldani prédikációjával Demeter József szászrégeni református lelkész, aki Máté evangéliumából a hegyi beszédnek a boldogságról szóló jól ismert soraira építi az igehirdetést. Három év múlva ötszáz éve lesz, hogy elkezdődött a reformáció, „az a különös, Istentől megáldott idő”, amikor az egyház történetében valami egészen más indult el. Milyen szerepe van ebben a folyamatban a boldogságnak? – erre kereste a választ a lelkész, aki szerint az első nagy reformátorok a földi boldogságot az üdvösséggel együtt képzelték el. Mindkettő azt jelenti, hogy „az ember összhangban van Istennel, embertársával és környezetével. „Ezt tanította Jézus is a hegyi beszédben, a boldogság nyolc formáját felsorolva, amitől a mai emberek többségének az elképzelései nagyon távol állnak. Mikor, mitől volt boldog Sütő András? – tette fel a kérést a lelkész, majd válaszolt is: amikor hazatért szülőfalujába, ahol a családdal együtt ünnepelték az Andrásokat, s ahol édesanyja könnyű és egyben boldog álmot ígért, ha megírja mindazt, ami a szűkebb és tágabb környezetében élő emberekkel megesett. 

A prédikációt követően az egyházközség patrónusai (építői és fenntartói) által adományozott 1600-as évekbeli kelyhekből és óntányérból Demeter József és Oroszhegyi Attila Zsolt helybeli lelkész úrvacsorát osztott a gyülekezetnek, amelyhez a bort és kenyeret Szabó Ferenc és családja ajánlotta fel. A Kamarásról elszármazott Székely Árpád, majd Szász Ferenc nyugalmazott lelkipásztor mondott verset, s a vendégekkel megerősített gyülekezet pótolta az orgonaszót, majd a Művészeti Egyetem másod- és harmadéves színészhallgatói énekeltek Strausz Imre vezényletével. Az istentiszteleten elhangzott a feddés is, hogy a folyton apadó református gyülekezet tagjai nem buzgólkodnak a templomlátogatásban, s az erdélyi református püspök levele is, amelyben arra buzdítja a pusztakamarási választókat, hogy menjenek el szavazni.

A látogatás a Sütő András-emlékháznál folytatódott. Az udvaron dolgozó munkások a ház hátsó falának megerősítése érdekében ásták az árkot. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke ismertette: közösségi támogatás eredményeként és az RMDSZ hozzájárulásával sikerült megvásárolni az ingatlant, amelyet emlékházként és művelődési központként szeretnének működtetni. Elhangzott, hogy az író fia és lánya, dr. Sütő András és Cselényiné Sütő Ágnes a vételár rájuk eső részéről lemondtak. 2013-ban a tetőszerkezetet újították fel, s a terv szerinti teljes felújítás az anyagiak függvénye. 

Egyelőre még minden rendezetlen, de reménykedjünk abban, hogy lesz másképpen is – tehetnénk hozzá. A szervezők kérésére Horváth Arany, a pályatárs beszélt a Sütő Andráshoz fűződő emlékeiről, majd a tőszomszédságban felnőtt Szász Ferenc nyugalmazott lelkipásztor osztotta meg emlékeit az írónak az egyházzal való kapcsolatáról és a család életéről. A színészhallgatók az író Anyám könnyű álmot ígér című regényének Biztató című első fejezetét olvasták fel.

Bár a regényből tudjuk, hogy a hajdani jobbágyportán álló ház a zsebkendőnyi udvarral a „lehetőségek függvényében” épült, de elképzelni is nehéz, hogy az író által leírt mulatságok résztvevői hogyan fértek el olyan szűk helyen, amekkora a konyha és a szoba együttvéve. Ifj. Sütő András szerint mindenkinek jutott hely, de számára is talány, hogy a keskeny konyhai ágy hogyan volt elég a nagyszülőknek. 

Az emlékháztól a temetőbe vitt az utunk, amelynek legmagasabb pontjáról, ahol az író szüleinek a sírja van, a kicsit még párás kora délutáni napsütésben minden irányban kibomlik „a jobbágyi rendezetlenségben épült falu” házaival és a dombokra kapaszkodó utakkal. A tetőn áll az emlékmű az első templom megmaradt köveiből. A templomot a falai közé menekült asszonyokkal és gyerekekkel a Mezőségre támadó hordák égették fel – tartja a helyi hagyomány. Sütő András szülei és testvérei mellett szeretett volna nyugodni, s nehéz volt meggyőzni arról, hogy eredeti szándékáról lemondjon. Ott, a temetőben a szülőfaluról írott naplójegyzetek Világítunk című fejezete jut eszembe, amelyben az író arról vall, hogyan sikerül legyőznie a materializmus kényszerűsége és édesanyja hívó szavai közötti dilemmát, s indult el a családdal együtt nagyapjának a sírjához. 

„Otthonos meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le; az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem, itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát – most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet; a jeltelenség minden irányába szerteguruló göröngyöket kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése; a szó makacsul a jelenhez tapad. Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést” – írta Sütő András 1970-ben megjelent sikerkönyvében, s megállapítása szülőfalujában, ahol 114 lélekre apadt a református gyülekezet, és a magyar iskola emlékét már csak az ő írásai őrzik, ma még inkább igaz.