Lapozó

Már ébredés előtt/ vályogomat vetem a véget/ törekedem vért és velőt/ mikor hold nem süt nap nem éget/ mint valamely épületet/ habbá imádkozom a levegőt/ isten nem tűr tökéletességet/ engem nagyon szeret/ megtart mint ágykeret/ kívül-belül (Parti Nagy Lajos). Majdnem robogóval indultam, ám délután egy interjú közben lecsúszott két sör, és nem akarok kockáztatni. Metróval megyek, muszáj sietnem. A Deák tér felől vágok át azokon a közökön és sikátorokon, amelyeknek kisfiúként sokáig nem bírtam megjegyezni a nevét. Séta közben egy nő kerül elém. Ismerős érzés: megyek valahová az üres utcán, és egy nő siet előttem. Méghozzá mutatós kontúrú nő. Most is ez történik (Térey János). Hozzám már hűtlen lettek a csöndek,/ vagy én beszélek a kelleténél többet,/ mint csőtörtéskor a felbuzgó vizek/ kristálynyalábja, szájamból zizeg/ folyton örvénylő és hiú beszéd,/ amely lassan az agyamat szedi szét (Lackfi János). A város még csak egy vár volt, de mi, gyerekek, tudtuk, hogy a falakon kívül is van egy világ. Mert hova megy a Nap, amikor lebukik a falak mögött? Hova mennek a felhők? Hova tűnik az éjszaka? Benn a várban nem volt erdő, az erdő kinn volt. Ott lakott a Nap és a Hold, az éjszaka meg a felhők. És a csillagok is, persze. Álmunkban látjuk is, amint a fák megukhoz ölelik csillagaikat, mert minden fának van egy csillaga, és ha lehull egy csillag, elhal egy fa (Simon Emőke). Aztán az est is leszáll,/ szárnya terül a kertre,/ mi meg tovatűnünk/ egyszerre vagy tán rendre…/ Nem más ez, mint az/ elmúlás örökkévalósága,/ könnyűség támad,/ s ellebeg lelkünk parókiája… (Cseh Katalin). Van egy ház. Körülötte csak a december és repedt konyhaajtón esténként betóduló fagyos levegő, ami úgy szippantja ki bentről a meleget, hogy a kályhalapról felszedett csigák helyén kicsapó gázláng mellett is magára aggatná az ember minden téli holmiját, a nagyapjától örökölt foltos gyapjúszvetterrel és turkálós tollkabátjával együtt, amelynek varrásai mentén szétfoszlott az anyag, a tollú pedig csak száll ki belőle, amíg az egész konyha olyan nem lesz, mint egy felprédált tyúkketrec, amit már elhagyott a görény, s az utolsó, vézna túlélő, akire kár lett volna időt vesztegetni, kuporog a kályhához préselődve, arcát megvilágítja a kékes láng, az oldalán fityeg a majdnem felismerhetetlenné fakult Helly Hansen címke, amin a márkajelzés és a tisztításra vonatkozó instrukciók helyett csak annyi áll: Sic transit, sic transit, sic transit, sic transit, sic transit, sic… (Csuszner Ferenc). Laptopomon a vibráló semmi/ Érkezni honnan s merre menni/ Nem fejti meg magát a Lét/ Összekulcsolja vén kezét// Nincsen a havon se vér se nyom/ Parázsló csikkemet elnyomom/ Álmot próbálok amelyben vagyok/ Uralnak tétova hangulatok (Nagy Attila). A darjeelingi vonaton éjszaka megszólított a Hang. Egy férfihang. Felálltam a helyemről, körbenéztem, hallja-e még valaki rajtam kívül. Senki. Mindenkit mély álomba ringatott a hullámzó szerelvény. Micsoda találmány ez is…! Nincs benne szeretet. Egymásba gabalyodott testek rángatóztak a kattogás ütemére. Lehet, hogy meg sem érkeztünk. Sohasem, sehova. Sűrű sötétség gomolygott a nyitott vagonban. Kívülről villant be olykor egy jéghideg fény, ugyanaz mindig. Az arcok egy pillanatra megkövültek ilyenkor, majd fölengedtek ismét. Mintha pillanatra meghaltak volna (Visky András). S megered tolla lázas éjszakákon,/ és növekedve ír és írva nő./ Amit leír, a századokba csendül,/ sors lesz belőle, szellem és erő.// Acélos új rend, győzelmes tanítás,/ világformáló s mégis ősi szó./ S teremtve hull a szomjazó szívekbe:/ Igaz Tudomány. Institucio (Áprily Lajos). Látó, 2017. október.