Lapozó

Hiába foglaltunk előre helyet és/ érkeztünk meg idő előtt,/ úgy néztek ránk, mint fagyott/ madarakra. és amikor/ megjöttünk, egyből nyelvet/ váltottak. két ember miatt. (André Ferenc). Sárgul szakáll és őszül levél,/ míg lendít, vonszol, rendez a szél,/ s vak dombok tűnnek, lapulnak el/ sziklánk repedő zenéjével. (Áfra János). Vörösmarty ott ült a Csigában, sarokasztalánál, egyedül. Előtte gyertya, kancsó bor, kalamáris, toll, fehér árkuspapír. Hallotta, hogy a szél megzörgeti a szemközti borbélyüzlet réztányérját, a körülöttük lévő házak szélkakasai mogorván csikorogtak, úgy sírt a szél, mint részeg kintornás a felesége temetésén, ha időnként nyílott az ajtó, havat vágott be a terembe, s az asztalokon lobogó gyertyák lángját is megbolondította. (Bogdán László). „Én e lángelmű költőt férfikora legszebb éveiben ismerhettem meg... Középtermetű, köpcös, kemény járású, sötét fekete hajú, spanyol szakállú, olajbarna, sárgás, telt arcú ember volt. Apró fekete szemei csodálatos fényben csillogtak. Roppant gyorsan tudott velük ide-oda nézni. Szívesen mosolyogva és hamar jót nevetett, amikor első fogai közt jó nagy hézagot lehetett észrevenni. Magyar nadrágot és csizmát viselt, de német kabátot, magyar kalappal. Hangja tompa volt, mely versolvasás alkalmával édesen ellágyult... – a nagy embert semmi se árulta el. Inkább egy jómódú vendéglősnek látszott, mint költőnek. (…) Amint kezdtünk a nagyobbak által tudomására jutni, hogy kicsoda ezen szigorú ember: imádtuk. Nem beszélt, nem magyarázott feleslegesen, semmi népszerűséget nem hajhászott, hidegen jött és ment, és alig váltott valakivel egy szót. Mégis lestük és boldogok voltunk, mikor az ő órája következett. Volt kissé parasztos arcában valami kimondhatatlan megnyerő jóság. Az törvény volt nálunk, hogy az ő tantárgyát becsületbeli dolognak tartotta mindenki lehetőleg megtanulni.” (Tolnai Lajos tanáráról, Arany Jánosról. Dávid Gyula). „Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát” – írja Szerb Antal, és ez nagyon szép. Aranynál a magyarság nem szájtépés, nem hisztérikus idegenellenesség, nem provincializmus, hanem a nyelv örök szépsége, a szavak kalászsága, az arany kimunkált ragyogása. (…) Mindent tudott, mert mindenre figyelt, és mert a kételyben mérte meg minden bizonyosságát; és éppen ebben a szorongásos mívességben is magyarabb volt, mint sok problémátlan firkász. (Demény Péter). Akinek ilyen neve van,/ bárhol jár, mindenütt Arany,/ zápor eláll, és szél elül,/ s tovább Aranylik itt belül. (Markó Béla). A magyar nép fennmaradása kétséges, főleg a végeken rossz a helyzet, és ez valóban így van, de a végeken a helyzet mondhatni változatlan, annyi csak a különbség, hogy a végek ma nem ott vannak, ahol a te idődben voltak. Egyesek szerint az lett volna az igazi, ha a magyar népet tudásban felvértezik, de vadságában megtartják, hogy mindenki rettegjen tőlünk. (Márton Evelin). Italt kártyát bohém nyomort/ Nem ismerek jegyzője voltam/ Krajcároknak s agynak mi bomolt/ lézengek immár élö-holtan// Sándort várom Juliskát várom/ Visszavárom a versemet/ Kiegyezésem újabb járom/ Hamlet járja a kertemet. (Nagy Attila). 

200 AranyLátó, 2017. március.