Lapozó

• 2015-07-24 12:45:03

• Kaáli Nagy Botond

Cili és Mici próbál elkapni, de résen vagyok. Ők se mai csirkék.

...egy felhőt, egy holdat, egy napot, egy arcot,/amely gyűröttebb, mint az enyém,/hány éjszakát kell még aludni, hogy megtörténjék,/kérdezhettem volna sokszor, de ennek már vége,/egyetlenegyet kell aludnom természetesen,/majd reggel úgy fogok ébredni, hogy/a bátyja vagyok annak a beteg öregembernek,/aki ott feküdt előttem tehetetlenül/egy kórházi ágyon... (Markó Béla). A kétpúpú duplaágy hullámai farának tolt asztalkában simulnak a napi sajtó örökös híreibe: a világ, bárhogyan is háborog, létezik még. Hirtelen megcsap gyermekkorom nyaralásainak-teleléseinek összetett szaga. A szökőévenként mosott szőnyegek, adventben tisztuló függönyök áporodottságát átjárja a gyógyszerek kesernyés-savanyú párlata, s ezt mind kedves esendőséggé lazítja a ruhásfiókokba rejtett pipereszappanok illata. Az egyszerű berendezésre felszíni rend borul, mely ernyedt biztonságot ébreszt. Valószínűleg ennek tudható be, no meg a megfontolt, megnyugtató hanglejtésű életbölcseletnek, hogy mindennapos vendége leszek a vályogháznak, míg él szelíd lakója, Juszti néni, ki már első látásra gyöngéden kislányomnak szólít. (Vajda Anna Noémi). Hamu? Hát hogyan? Bizonyára úgy,/hogy a növények, a fák felszívják/a holtak elenyészett testét,/és amikor ezeket elégetik, marad a hamu,/ami a holtak megtöretett teste is./Emlékszem, lúgot főztek a hamuból;/lúgozót raktak valamikor./Tisztára mosták a holtak a szennyest... (Ferencz Imre). – Nem sikulok, nem sikulok – mondta örvendezve, s bátran rám nehezedett. Hirtelen, ahogy belém kapaszkodott s rándított egyet rajtam fél oldalról, a lábaim kifutottak alólam, s egyensúlyt kereső, hadonászó balettmozdulatok sorozata után elterültem előtte a jeges járdán. Mulatságos volt a helyzet: „tisztességes” szürke kabátocskám jól behavasodott, az ülepem sajgott bele, s Ő jót kacagott. (Bogdán Emese). Mindig csak az utak találkozása, előtted/ezer évnyi mehetsz-ahova. Visszafordítod/az éjszakákat, a kockákat dobozba teszed./ilyen kékhajnalokért pallod el a szerencsédet:/meztelenkedések háztetőkön, didergő dub/a hegyoldalon, egyedül a nagyvárosban./ilyen kékhajnalokért alszik el a fenevadad,/így múlt el minden, ami meg se történt,/hogy megpihenjen a fényben a sötétség. (Horváth Benji). A délelőtti órákban ezen az ágon szoktam énekelni. Belátok a házba, ahol a macskák élnek, meg az öreg Beczásy, télen ő szokott magvakat, szalonnabőrt adni nekünk. Cili és Mici próbál elkapni, de résen vagyok. Ők se mai csirkék. Az öreg Beczásy viszont igazi matuzsálem, humán számítás szerint közel jár a százhoz. Naphosszat üldögél: ha süt a nap, akkor sütkérezik a napon, ha nem, akkor fázik. Ezt csinálja. Alig lát, alig eszik, a terasznál tovább nem merészkedik, az emberi hangokat alig hallja, engem viszont egészen tisztán. Énekelek is neki, ülök ezen a humán számítás szerint százhúsz éves hemlokfenyő ágán, és énekelek. Őrület ez a százhúsz, nem? Főleg az én tizenhatomhoz képest. És, ha csak be nem üt a krach, megélheti a nyolcszázat is! Bele se merek gondolni, hogy ötven feketerigó-élet fér bele az ő életébe. (Selyem Zsuzsa). A családfára? Hiszen az bárkinek van, csak nem foglalkoznak vele. Mindenki valahová születik, én ide születtem. Bennünket nem arra neveltek, hogy büszkék legyünk a származásunkra, arra emlékszem, hogy az anyánk kötelességtudatra, az idősek tiszteletére, fegyelemre nevelt bennünket, nem volt szabad megszólalni sem az idősek jelenlé-tében. Ma is úgy gondolom, hogy a nemesi származás nem érdem, hanem következmény. A következményeket pedig hatásaival együtt vállalni kell. (Oláh-Gál Elvira beszélgetése Bánffy Fruzsinával). Székelyföld, 2015. július.