Marx Ágnesnek, a szomszédba
Tizenhét fokot mutatnak aznapra,
visszakeresve: napos, kissé szeles idő.
Kültéri tevékenységekhez ideális.
Megtámaszkodsz egy utcafrontban,
tenyered vénuszdombján a szemcsék hege
ki már nem simul. Megöregedni sincs időd.
Virágos ruhádban – akárha
valamiféle megoldás birtokában –
a rosszullét nem tűnik elviselhetetlennek.
Délben egy ház falának támaszkodsz,
a fény dönt, és az este már nélküled érlelődik.
Itt, a délkeleti határban,
a téglagyári gettó helyén,
a vértanúk útján,
a panzió, a templom, az öregotthon,
az udvaros házak, a tömbházakhoz tartozó
garázs-sor mellett
a fiatal akácfákat mindig visszanyesik,
és mindig újra kihajtanak.
Invazív faj, éppen virágzik.
Elődeik árnyékában parkolt egy Trabant.
Szemközt a szűcs háza évekig eladó volt,
aztán megvették és lebontották.
Vakítanak a nagytáblás szálcement lapok
az egykori szőlőlugas helyén.
(Nincs értelme szembeállításnak.
A jelen mindig átmeneti és végleges.)
Negyven éve könnyű neked ez a nehézkedés,
ahogyan csípőprotézisednek a negyedik emelet:
sosem akartál alacsonyabban élni.
Egy körtefa csúcsára néz az ablakod,
évről évre érlelted a mozdulatot,
amellyel egyszer elérheted a gyümölcsét.
A lépcsőházban egyedül te tartottál ki
az eredeti, fűrészporból préselt ajtó mellett –
az őslakosok ősbizalmával
(egy szomszéd szóvá is tette, hogy a látvány
kedvezőtlenül hatott vevőire,
pénzesék ilyen tömbben nem vesznek lakást).
Hallom, amint a túloldalon elhúzod
a szigetelésül felrakott függönyt,
csörögnek a fémrúdon a függönykarikák.
(Valójában azt sem hallom, amit hallhatnék.
Szélcsengőd kibontakozhatna nélküled,
de nem: ellenáll a szélnek,
szolidárisan szabotál.)
Teotithuacan kétezer métere kimerített,
egy erdélyi város lapos utcácskája pedig
learatta a babérokat.
Kiszívta erőd a kősivatag,
amelyben emberáldozatokból épült fel a város.
Láttad, hogy a Holtak útja
a Tejútrendszer földi képe,
mielőtt kiszerveződtél a mindenségbe.
(Eddig a pillanatig élt benned egy gyerekkori álom,
otthonról kizárva, a kerítés fölött
kukucskáltál be a Rózsa utcai ház udvarára,
az ég vörös volt, a körvonalak nagyon élesek.
Rém fájdalmas volt, világvégeélmény.)
Ahol a falnak dőltél, mielőtt
kiért hozzád a mentő,
hiánytégla épült egy láthatatlan poliszba.
Annyi átfutás se volt, hogy
a növényeket a szomszédokra bízd.
Parkolóhelyed egyelőre tiszteletben tartják,
illetve nem vették még észre, hogy üres.
Nincs búcsú, exitus van.
Angolosan, akcentus nélkül.
„Mind the gap”, tanultad első külföldi utadon.
Figyelmezni űrre és hiányra.
De fegyelmezni űrt és hiányt!
Tanulhatjuk tőled angolul.
