KUTYANYELV (13)
2025-08-01 15:00:00
- Bölöni Domokos
*
Szerb Antal bűvöletében
Röpcéduláim közt matatok, száz éve olvasom. A novelláról írja: legnagyobb műfaji törvénye, hogy egy sorsfordulatot kell bemutatni, semmi mást.
Az is bennem ragadt, amit (Mikszáth kapcsán) a humorról mond. A végzet néha olyan hanyag, mint egy korhely vármegyei tisztviselő…A végzetet is meg kell néha érteni, ez a humor alapja.
Hökkenetes ez a gondolata: „A városi ember szegénysége gyötrőbb és nyugtalanítóbb, mint a föld népéé, mert szomszédos a gazdag palotájával, mert ha kimegy az utcára, nem teheti, hogy ne lássa a jobban születetteket, és szegénysége lassanként önváddá és bűntudattá lesz.”
És mert az idő múlása minden történet végső és igazi témája, néha igazodni kényszerülök az apró, mégis izgató változásokhoz – személyi és közös téridőnkben – , fel-felsajgó bűntudatom szeszélyes jajgörbéje szerint.
Így válhat – érzésem szerint – karcolattá egyik, sebtében rótt jegyzetem, melyet kereken két évtizede követtem el…
Kérem, ne rójanak meg érte.
*
Titokzatos aprólék
„Tessék mondani, ki gyűlöl itt annyira engem? Ki akarja halálomat? Nem ártottam senkinek, mindenkinek megadom a tisztességet, előre köszönök a gyermekeknek is… És tessék, nézze, B. úr, mi van az ajtóm előtt!… Hát kinek az érdeke, hogy lehetetlenné tegyen engem itt, mikor még alig volna hátra pár évem?”
B. úr hümmögött egy kicsit, fejét csóválta, elvégre ő csak egyik lakója a tömbháznak, nem házbizalmi, sem körzeti megbízott, nem ügyvéd, sem polgárjogi harcos. A néni ajtaja előtt orrfacsaróan büzlött valami echte városi ürüléklé –, ahogy az egy művelt panelhez illik. Nyomolvasók a liftig követhették volna a merénylőt – onnan már nem lehet tudni, merre slisszolt a büdösvödör.
Kedves H. néni, mondta végül, az én falumban, anno dacumál, az volt a szokás, hogy ha valaki leszerokszolja a ház elejét, megkerül a hunyó. A tett nem felejtődik, egyszer csak kifeslik, s a vétkes orra benne felejtődik az istálló hídlásában, vagy kacorbicska vakarássza végig a bordáit.
De mivel a 21. században élünk, kedves H. néni, zárta vigasztaló beszédét, maga csak abban reménykedhet, hogy egyszer majd az Isten megveri a gonosz merénylőt.
A Teremtő ritkán szól bele az ember dolgába. H. néni végigpanaszkodta a tízemeletes minden lakását – de, noha többször fertőtlenítette, a lépcsőt is – merő szokásból (?) – irtózva s befogott orral sirültek el ajtaja előtt a lakók.
Sosem derült ki a különös ürgeöntés vétkese, s az oka még úgy sem.
*
B. úr felesége – több évvel később – egy reggelen leliftezett, hogy tartósítót vásároljon az uborka eltevéséhez. Férje a zuhany alatt azon merengett, hogy ha szerencsésen beér a munkahelyére (pl. nem üti el semmi), hát ír valami tököset az újságba.
Téma az utcán. Vízihulla, állattetem, verekedés, tökrészeg rajongók a bulin, kakasviadal az állomási büfében. Családi erőszak, rossz szomszédság – örök átok.
Azon merengett a vízrózsa alatt, hogy well, jövőre tölti a hatvanat, ha közben el nem emigrál Alsó-Padmallyiába…
És hát írhatna valami f… művet, regényt vagy mit; valami meghatározhatatlan műfajú szövegbozótot, amit a kritika is megbezzegel, a velejéig sznob piac pedig a frankfurti nagy könyvvásárig honorál – amikor megjött asszonya, hisztériásan verve az ajtót.
Kulcsát sem találja. Orrát fogva sírja: valaki odarottyantott fél vödörnyi bűzfröccsöt. És hát valóban, azaz tényleg.
Istenem, az idők változnak, merengett B. – hm, ez a szag sem az a szag már. Ugyanis ez: valami elkenődött izé. Valszeg egy murokrágó vegán fogyós szarumója.
Megfordult ugyan az eszében, hogy állat is lehet, jellemző módon azonban minden ellenszenve és haragja az emberi fajra fókuszálódott.
„Na szia, drágám.” Megcsókolta feleségét, otthagyva a kétség örvényének kellős közepén. Beért a szerkbe, írt kábé ennyit, mint most, leadta, majd hazaszólt:
– Na, mizújs?
(Ugyanis a H. néni locsolási esete óta radikalizálódott a tömbház közvéleménye; viszonylag gyorsan kiderít, és lehetőleg szankcionál mindenfajta belső devianciát.)
Felesége azonban nem tudott semmi jót mondani, ő csak sírt takarítás közben, s nem is szólt senkinek. Többször lépett ki a lakásból, szagolási tesztet eszközölve – szerinte már nem érzik semmi…
A ház így új titokkal gyarapszik, és B.-ék maradnak a közgyanúval: hogy tudniillik ki vannak utálva.
Hiszen világos, hogy a különös locsolás valamiféle népítélet jele s hordozója.
Ez azonban akkor sem bírna meg (teszem azt) egy regényt – gondolja B. –, ha tetőtől talpig be volna kamerázva az utca, a tömb, a lépcsőház.
Ha talán az illatkavalkádtól szédelgő, összevissza kavargó világ, a maga kiszámíthatatlan teljességében –, sőt maga a titokzatosan fényes (de vajon milyen szagú?) csillagos ég is…
Aznap nem lehetett szavát venni a Kábelkorcsomában.
