Kutyanyelv
2025-01-24 12:44:00
- Bölöni Domokos
Hosszú, keskeny papírlap, főként szerkesztőségi, nyomdai kézirat(ok), ideiglenes feljegyzés(ek) céljára. Könyvjelző, papírcsík, cafat, foszlány, papírfecni, cédula, cetli.
Kisebb zsákra valót „mentettem” haza, mikor nyugdíjba vitt a bűnöm. Cikkentyűtémaként afféle puskának készültek: valahányszor érdekesnek vélt akármire bukkantam, kutyanyelvre raktam. Az „alapanyagot” éjszakai ügyeleteim alkalmával oroztam a nyomdából (amikor „tisztafej” voltam).
Most, öregkori nagytakarításkor mindet könyörtelenül ki kellene dobni, de éppúgy sajnálom valamennyit, mint azt a néhány kéziratot, ami lakásváltásaink kavarodásából megmenekült; vagy a könyveimet (már ami még megvan belőlük).
A depressziót nehezen kerüli el az ember a ködös, hidegrázós világban, amikor hatványozottan érvényes az egykori kollektív gazdaság szebb napokat és jobb klímát látott idős mérnökének ismeretterjesztői stílben kelt védekezése a felsőbb szervek előtt (hogy ti. miért olyan kicsik a hozamok, mitől olyan gyenge a termés): elvtársak, a mi viszontagságaink közepette igen kevés a fény-óra... – nos, ezért, s az öngyógyításon túl, egykori ötletvadász-, ihletkurkász múltamhoz is híven, sajnálom kidobni életemnek ezt a részét, íróasztali fiókjaim szerény, de annál hasznosabb vendégeit, ezeket a megfakult lelki falvédőket...
*
Tübejka
A kábelkorcsomában épp egyik kutyanyelvet böngészném... Nehezen olvasható, kapkodva jegyeztem le – minden kósza ötlet írásképe ilyen kusza volna? –, ízlelem a bor tizennyolc lejes vörös árnyalatát, azt próbálom kitalálni, mit rejt ez a töredék, hogy „tübejkát visel” – amikor csak odacsapódik a terem sarkában dangubázó asztalomhoz (Kedei Zoltánt és Nagy Pált várom, és mindig Ráduly Jánost, ha bejönne Kibédről) egy fószer, ócska turki tréningben, tocsogó papucsban. Már amikor belépett, lehetett sejteni a rosszat, hogy direkt ide tart, és jó, ha csak egy decit kér.
Vazze.
Oké, bólintok. Ha megmondod, honnan van rajtad ez a tübejka.
Mosolyognék fensőségesen.
A derék kunyeráns rögtön felfogja, hogy nálanál is idiótább alaktól próbál koldulni.
Tu bé mi? Kérdi báván.
Tü-bej-ka.
Legyint. S eloldalog megverten.
Ott maradok a semmi árnyalatú borommal meg a titokzatos, megfejtetlen tübejkával.
*
Nehéz kihátrálni
Kétnaponta hív, amíg ez működik, élünk. Mióta meggyengült a látása, nehezen teheti papírra gondolatait. Beszélgetéseink rendszerint az időjárással indulnak, aztán olvasási élmények következnek. Felesége olvas fel rendszeresen, és megbeszélik az elhangzottakat.
Az is napirenden van, ami szűkebb s tágabb környezetünkben történik. De már neki is, akárcsak nekem: minden valamiről egy másik valami jut az eszébe, és azzal az első valami már el is veszítette a jelentőségét.
Belül zajlik (ismét) minden, minden.
*
A cédula vitézül dacolt az idővel – és nyert.
Nem köti össze az írásjeleket, inkább rajzolja, apró fekete (tus-)betűkkel. Éles látással – ezt éppen 2005. július 11-én.
„Lehetséges, hogy valaki már végigjárta az agyát – képletesen »végigautózott« minden tekervényen, de szerintem képtelenség kihátrálni egy zsákutcából, ha valaki hátulról nem integet, és nem mutogat ujjal, hogy hol van a határt jelölő cövek...
Uram, azt a szürke anyagba ágyazott labirintust a magad szórakoztatására teremtetted-e, vagy arra, hogy magunk keressük meg a kiutat, ha másfelé nézel? –; mert lehetetlen pontosan betájolni, merre vagy.
Annyian utánozzák a hangodat, hogy gyakran valóságosnak tűnik a visszhang.
Székely-Benczédi Endre”
*
Mennyei élvezet
Micsodás örömökkel jár az újságírás. Egyszer valamilyen „kiszállás” alkalmával úgy elgyávultam, hogy mindenki eltávozott már az esemény színhelyéről... A svédasztalról még „elmentettem” egy palack bort, aztán kiléptem a csillagos éjszakába, és elindultam lefelé, mert könnyebbnek tűnt. Mint kiderült, helyes volt a döntés, az állomásra csaknem egy óra múltán érkeztem, atomcsend fogadott, sem füst, sem mozdonylihegés, sem vasutaskoslatás, tolatás... Egyetlen lámpa világít, a menetrendből megtudom, hajnalban lesz vonat, addig muklész.
Mindegy, jegyet, ha majd felszállok, a kalauztól.
Félárnyékban ücsörgök a padon. Jegyzőfüzetem mellett találok néhány cetlit. Multifunkci (ügyeleti, turkálói, terepjáró) trencskóm belső zsebében jól megférnek, mikor viseltem ezt az öltözéket, ki tudja. Mikor kerültek oda a fecnik.
Üdvös, hogy előkerültek, kivel társalkodnék éjjeli kettő és hajnali öt között.
Szerencsére nincs hideg, az augusztusi éjszaka még itt, a havasok lábánál is elviselhető, s amíg a bor tart, izzadhatok egy kicsit.
Cikkvázlat arról, hogy bánt a tyúkszem. Az élet, vetettem papírra a nyomdában, s most olvasom, ebben a süket térben – s merengek: az élet 90 százaléka védekezés (minden ellen), és (szerencsés esetben) tíz százalék élvezet. Elütő kérdés, forrásjelölés nélkül: szerelemben a szlovák nők miért nyögik, hogy joj?
Ejnye. Jól jön rá a korty.
Több éve: maga alkoholista? Hogy mindig isznak az írásaiban. Ó, nem, legfeljebb kissé iszákos. Lényeges a különbség.
Mert ő segít. Beszervez a bónuszpásztorba, le lehet szokni.
Minek, asszonyom, minek? Tudja, kedves, a vegetáriánus nem eszik olyat, aminek gyereke lehet.
Nem tud mit kezdeni az infóval, lecsapja.
Azt hiszem, aludtam egyet. Fázom, könnyítek, fél üveg bor még megvan.
Nahát, ezt a cetlit! Nem is kell megerőltetnem magam, ha igazat írok az eseményről, ahonnan ide tévedtem. A szervezők mindig elégedettek, a közönség mindig jobbat vár, mindig van rossz idő, mindig van közlekedési zavar, sőt káosz is, mindig vannak és lesznek ügyeskedők, a közpénzek mindig eltűnőben, öröm a levegőégben.
Tűzijáték, szűzi tájék. Égbe lövellő ideológia.
Fúvósbanda és mazsorettparádé.
Vízizene a Küküllőkön és a Maroson s az Olton.
*
Elfogyott az italom, alig három óra. Annyi lehet, hiszen az órámat is elhagytam valahol.
Didergek, fázom. Feladom. Vissza a lépcsőkön, fel, amerről érkeztem.
A magas mart tetején fut az országút. Nem fut, alszik. Elfogytak az autók.
Ideges fény vibrál. Muramista, benzinkút.
Van-e benne benzintyúk.
Csak lesz valaki...
Van. Egy alak a kocsi csomagtartóját babrálja. Barátságos. Nincs senki, mondja. Annyi benzinje maradt, Parajdig felmehet.
Hát én Vásárhelyre.
Ja. Akkor arra aláfelé.
Hogy megrakna ez, ha kedélyesen meghívnám egy sakkpartira.
Miközben felveszem a sóváradi irányt, egy másik kutyanyelv ugrik be. Milyen lehet, amikor valaki sóhajtásnyira van a Himmelchen nevű orgazmustól.
Pontosan emlékszem a kifejezésre, de totál hasztalan.
Nem tudok németül.
