2019. november 21., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Bányavirág a marik földjén

Október 18-án és 19-én Joskar-Olában, a mari (cseremisz) fővárosi nemzeti színház fennállásának 100. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen bemutatták Székely Csaba Bányavirág című színdarabját. A premierre meghívták a szerzőt is, aki nem mindennapi élményeiről számolt be lapunknak. 

– Hogyan jutottál ilyen messze földre?

– Gyakorlatilag repülővel Moszkváig, majd onnan 800 km-t megtéve egész napos vonatozással Joskar-Olába, a mari fővárosba utaztam. 

Fotók: mari nemzeti színház


– Miért esett a választás a Bányavirágra?

– A finnugor nyelvek egyikét beszélő marik nemzeti színházuk fennállása 100. évfordulójára valamilyen rokon nyelvterületről kerestek színdarabot. Először észt nyelvű darabot szerettek volna színre vinni, aztán a színház művészeti igazgatójának fia, aki Szentpéterváron rendező, megtalálta a Bányavirágot egy kortárs magyar drámaírók orosz nyelvű antológiájában. Elküldte édesapjának, a mari nemzeti színház művészeti igazgatójának, aki úgy döntött, hogy a színház főrendezője színpadra állítja a darabot, majd a szerző jelenlétében lesz a bemutató. Azt mondták nekem, számukra rokonszenves volt, mert komoly dolgokról szól humorosan. Egy kicsit magukra ismertek, mert náluk is hasonló az életmód, a gondolkodásmód, ahogyan a Bányavirágban megjelenik. Tavasz óta tudtam, hogy készül az előadás, és nagyon megtisztelőnek tartom, hogy színpadra kerülhetett, és meghívtak a bemutatóra. 

– Szerzőként milyennek tűnt az előadás a tőlünk mintegy 3000 km-re levő színházban? 

– Az előadást mari nyelven játszották, fülhallgatóban közvetített orosz szinkrontolmácsolással. Megfigyelhettem, hogy a finnugor nyelvek – a cseremisz is – szerkezete egyforma. Közismert, hogy a népvándorlás során, miután szétváltunk, teljesen átalakult a nyelvünk, de alapjaiban közös. Annak ellenére, hogy 3000 km-re vagyunk egymástól, léteznek közös szavaink: a télnek ők is úgy mondják, hogy tél, a mondom szó náluk manam. Jó volt hallani, hogy az előadásban magyar népzenét használtak. Székely ruhát varrtak, ebben léptek fel a szereplők, az egyik jelenetbe beépítettek egy magyar húsvéti szokást, a locsolást. Dupla szereposztásban állították színpadra, ezért két bemutató volt, és így öt-öt különböző színész előadásában láthattam a darabot, kiváló alakításokkal. Örömmel mondhatom el, hogy mindkét előadás végén állva tapsolt és hurrázott a közönség. 

– Ott-tartózkodásod alatt betekinthettél a cseremiszek mindennapi életébe, szokásaiba. 

– Igen, és a szomszédos Tatárföld magyar konzulátusa jóvoltából Kazanyt és környékét is meglátogathattam. Kicsit olyan volt, mintha idegen bolygóra érkeztem volna. A vidékiek faházban laknak. Nem keresztények, többistenhitűek. A helyiségek sarkába különböző rongyokat aggatnak isteneik tiszteletére. Nincs templomuk, szent ligetekbe járnak imádkozni. Vallásuk egy kicsit hasonlít a sámánizmushoz, de nincs sámánjuk. A szertartás alatt nincs révülés, dobolás. Részt vehettem egy hagyományos ebéden, aztán elvittek egy szent ligetbe, ahol nem volt szabad fényképet készíteni, idegenek nem is mehettek be. Az erdőben különböző istenek számára öt tűzhely van. Én az elsőig mehettem. Ez is nagy élmény volt. Papjaikat kártoknak nevezik, és ezt a foglalkozást apáról fiúra öröklik. Ők vezetik a szertartást. A közösséggel együtt kimennek az erdőben a szent ligetbe, magukkal visznek kacsát és lepényt, amelyet bemutatnak isteneiknek, imádkoznak, majd az együttlét közös lakomával zárul. Érdekes volt látni, tapasztalni, hogy vallásukban miként kötődik össze a lelki szükséglet a fizikaival, és ez testet ölt barátságban, közösséget erősítő együttlétben. Kicsit olyan volt, mintha visszamentem volna az időben 1000 évet, mert ehhez hasonló lehetett egykor a magyarok ősvallása is. A természetközeli emberek nagyon vendégszeretők és barátságosak. A bemutató előtt megnéztük az ünnepségsorozat részeként megnyitott mari festőművész kiállítását, aki a színház díszlettervezője is; az eseményt követően meghívott a műtermébe. Nem készült arra, hogy fogad, de megkínált krumplilevessel, vadkacsasülttel és mari házi pálinkával (araka). Az a szokás, hogy étkezés közben az asztalnál ülők mind pohárköszöntőt mondanak. Nem lehetett elutasítani a kedvességet, s ez a Bányavirágban is megjelenített poharazgatást idézte. 

– Az élmények ihletként is szolgálhatnak. Gondoltál-e arra, hogy valamelyik színdarabba beépíted ezt? 

– Természetesen a történéseket elraktározom. Nem kizárt, hogy valamikor, valahol visszaköszön mindez, hiszen a legizgalmasabb a szokásaikkal való megismerkedés volt. Egyelőre két színdarabon is dolgozom, erre összpontosítok, aztán egyszer majd belopom nyelvrokonaink világát is a sorok közé.