A Bayer Zsoltok pedig arról beszéltek, hogy mi, nyugatiak vagyunk a hibásak a történtekért, és nem kell viccelődni a mások szent dolgaival.
Eredetileg a párizsi merénylőkről, a terrorlegényekről akartam írni. De aztán beláttam, erőim szerények, nem kelhetek versenyre azokkal, akik a hírek forrásánál vannak, sem azokkal a bel- és külpolitikai kommentátorokkal, akik az események hátteréről sokkal több bennfentes információval rendelkeznek.
A Bayer Zsoltok pedig arról beszéltek, hogy mi, nyugatiak vagyunk a hibásak a történtekért, és nem kell viccelődni a mások szent dolgaival. Persze, szerettem volna hallani, miként kedélyeskednek, ha az általuk is megtöltött lap szerkesztőségét rohanja le a Boko haram, mert nem elég gyűlölködő a cikkek irálya.
Aztán arra gondoltam, hogy tollhegyre tűzöm azokat is, akik a nemzeti és nemzetközi gyász és szolidaritás közepette kicenzúrázzák egy újságfotón, a címlapon a nőket, hogy a hithű kelet-európai (lengyel-galíciai-máramarosi-kárpátalji) felmenőkkel rendelkező habotnyikok (túlbuzgók) ne lássanak még képen sem olyan nőt, aki mer és akar közéleti szerepet vállalni, kormány- vagy államfőként, miniszterként tenni valamit azért, hogy a férfiak világa jobb legyen. És akkor hirtelen belém villant, micsoda kínokat állhattak ki ezek az üldözésekből, koncentrációs táborokból szabadult vakbuzgók, amikor az ország miniszterelnöke egy Oroszországból kivándorolt, Amerikát megjárt asszony, egy haluc, azaz az országalapozó munkát vállalók egyike lett a kormányfő: Golda Meir.
És én, aki azt gondoltam, hogy csak az iszlám világában játszik olyan alárendelt szerepet a nő, akinek néhol nem szabad még autót vezetni, biciklire ülni sem, közhivatalban dolgozni. A tévé képernyőjén, ha már bemond, burkában kell megjelennie.
Aztán láttam egy képet, amint egy fejkendős nő, nem úgy, ahogyan egykor a parasztasszonyok, nem is olyan menyecskésen megkötött fejkendőben, hanem minden haja szálát is takaró pólyában ott áll egy török határátkelő fülkéje előtt, útlevélvizsgálatra vár. Ő az algériai fivérek egyikének barátnője, aki mindenről tudott, amit a párizsi szatirikus lap szerkesztősége ellen terveznek az iszlám harcosok, a gépfegyverrel a szólásszabadság ellen rohamozók, a bennszülött iszlám-franciák követnek el a Jézus- és Mózes-hívők, de talán a mohamedán franciák ellen vélt sérelmükben, ürügyként vérszomjuk csillapítására, a saját dicstelen-dicsőséges halálukért. Nos, ő, Maghreb lánya meg sem állt Szíriáig, mert harcolni akar. Ő is gyilkolni akar. Tenni a férfiak világában valamit, ami rendet vág és tesz a másként gondolkodók,
-imádók között.
Sőt, engem is megkísértett az a gondolat is, ami sokak fejében megfordult azonnal: korlátozni kellene a bevándorlást, vagy ellenőrizni minden Közel-Keletről szalajtottat, visszaérkezőt. Aztán erről letettem, meggyőztek mindenféle hírportálok, szabadelvűek. Nem is vagyunk olyan fontosak. A mi karikatúráink ártatlanok, nem szúrnak bele a vallási meggyőződésekbe, amik talán ilyen agytompítóan, fanatizálóan nem is léteznek, hiszen nálunk hatott a három évszázados felvilágosodás, vagy legalábbis a mindenen felülkerekedő racionalitás, annak ellenére, hogy itt is működnek a hiszékenység vámszedői, kalugyernek, átokfeloldó vagy átkot kötöző koronás szakállkirálynak maszkírozva. És az a különbség köztük és az iszlám harcosok között, hogy ezért a kis írásért nem fognak berohanni a megjelentető újság szerkesztőségébe, és nem keresik halálra azt, aki nem államnyelven ír vagy imádkozik.
És persze arra is gondoltam, hogy réges-régen atomtámadások sorozatát kellett volna indítania az USA-nak a hidegháború idején Románia (Urzica) vagy Magyarország (Ludas Martyi) vicclapjai ellen, amelyben Uncle Samet és Allen Dullest nap mint nap kigúnyolták. Nem tette, ugyanis ez a különbség a nyugati kultúra és demokrácia, valamint a keleti fanatizmus között. Egyebekben a próféta békés és mindent megbocsát, miként a párizsi lapok címlapkarikatúrája jelenti.
