A marosvásárhelyi vár nem tartozik a legek közé. Városi vár, városiak építették a saját védelmükre és menedékképpen. Komoly ostromot soha nem kellett kiállnia (hacsak a jövendőbeli kutatások nem fogják megcáfolni/kérdőjelezni szerzőnk merész állítását). Állott és romlott, építettek benne mindenféle katonai és polgári célokat kiszolgáló fő- és melléképületeket, a vártemplomtól kezdve a lakóházakon és iskolán át a hadtápkonyháig. Különböző korokban, célokkal különböző emberek, nyelvek, egyenruhák, érdekek és érdektelenség fordult meg benne és vele.
Eredetileg itt állott a város háza is, a templomban istentiszteletek (katolikus, majd kevés lutheránus és végül református – Lestyán bácsi szerint ideiglenesen – 500 éve) zajlottak és országgyűlések színhelye volt, meg fontos városi összejöveteleknek adott helyet, híres emberek szóltak a falai között (erről majd máskor), és a 18. század derekától a rendszerváltásig (vagy annál is egy arasszal tovább) a hadsereg állomásozott a bástyák és falak között a laktanyákban. Parancsnokság, várőrség, hadkiegészítő, gyutacsgyár működött benne, megszállták osztrákok, román lándzsások és szász ellenforradalmárok 1848 őszén pl., majd honvédseregek kaptak itt helyet, utóbb aztán egy Párizs környéki döntéssel a román királyi hadsereg nyert jogcímet 20 évre, újból honvédek jöttek, és talán még a Wehrmacht is befutott 1944-ben, majd jött a Vörös Hadsereg és az átállott román hadsereg egységei, és mondom, a vár felett nem a város diszponált, nem az ő tulajdonát képezte, hanem a mindenkori Mars fiai, marcona egyenruhák és rangfokozatok, tisztek, tisztesek, bakák és fegyverek lakták be.
A kiegyezés után a város polgársága úgy gondolta, hogy vissza kellene szerezni a várat Marosvásárhely szabad királyi városának (publicisztikai közhelyként a székely főváros közönségének), és erre nézve el is kezdődtek a század végén a tárgyalások a hadügyminisztérium és a polgármesteri/főispáni hivatal között. Mindig közbejött valami, ami miatt a tárgyalások hol megszakadtak, hol kátyúba fulladtak, hol csörgedezve elhaltak, hol haragosan keltek fel a képzeletbeli vagy valóságos tárgyalóasztal mellől a magas rangú felek.
A vár pedig egzisztált a várhegyen. Köréje korszerűsítették az utcákat: délen a Klastrom utcát, lekövezték, befedték a Somostető felől csordogáló patakot (olykor inkább szárazeret), kettős úttesttel látták el a nyugati oldalt (vö. Rákóczi, ill. Avram Iancu utca), ragasztottak hozzá lépcsőt (Rákócziról elnevezve, és olykor kifestve hagyományőrzők felháborodására), hol árnyas sétányt képeztek ki a várárok helyén északon, és lett a Bethlen Gábor sétány (utóbb: Regina Maria, Május 1., Antonescu és Vár sétány, Bulevárd) végül keleten két iskolát ragasztottak a várfalhoz, amelyből kitüremlett egy csapásra a 20. század derekán a pedagógiai, majd almérnöki főiskolából emelkedően az őrnagypéter egyetem, végül pedig a paladium része lett.
Tervek születtek Bernády idejében, de még a harmincas években is ezt ismételgette Csíszár Lajos és Radó Sándor, két városfejlesztő, épületeket tervező aktív építészmérnök, hogy a várat le kell bontani, helyébe épüljön modern, szellős, napos, kiváló környezetű, zöldövezetes lakótelep, park, villanegyed. Nem találtak a váron semmiféle megőrzésre érdemes emlékműviséget. Ócska romhalmaznak ítélték, a falak siralmas állapotából kiindulva. Pedig azokat a hatvanas évektől már restaurálni kezdték komoly szakemberek. Halhatatlan földrajztanárunk, Vili bácsi szerint azért javítják sebtiben a várat, mert jönnek a törökök, és néhol azért hullámos a fal felülete, vonalvezetése, hogy a törökök tengeribetegséget kapjanak. (Nos, Vili bácsi csak az időpontban tévedett: a törökök harminc évvel később, a kilencvenes évek elején rohanták meg hazánkat, és vették be zselibonnal (zselés cukorfalatok), panitojával (kenyeres-baklavás cég), meg olcsó bőrkabáttal, vállalkozásokkal. A hon lépre ment. (Lápra még nem.)
A vár pedig állott továbbra is. A katonák benne masíroztak, parancsszavakra engedelmeskedtek, főtt a bakagulyás, és bevonultak a regruták/szkimbások/karpaszományos zászlósok sorozásra. Mentek innen világháborúba és hadifogságba, hadirokkantak lettek és tábornokok. Kinek hogyan állott a szerencsecsillaga.
Mondom, tárgyalásokba bonyolódtak. A hadügyminisztériumok (parasztpárti, liberális, gogaista vagy averescanus) azt kérték a várostól: mi kivonulunk a várkaszárnyából, de helyette a város kínáljon fel hasonló értékű és megfelelő rendeltetésű ingatlanokat a municípium területén vagy a környékén. Az ügy mindig itt bukott meg: nem volt, nem rendelkezett Vásárhely város közössége a kért ingatlanegyüttessel. A katonaság maradt, a vár betöltötte hadrendeltetését, a falak álltak, a bástyák bástyáltak, a konyhából kifüstöltek a kémények, a szállítók beszállították a húst és a kenyeret, gazdagodtak, az izzadt kapcákat minden este ledobták a kidöglesztett bakák, a tisztek fáradtan dőltek ágyba, és ittak egy konyakot (akkor még szabad volt használni ezt az elnevezést a brandy helyett), a régi épületekben fesztiváloztak a pókok és bogarak, tervek és egerek; a város tehetetlenül bámult föl a várra.
Ez volt a különös szerencse, emiatt van mindmáig várunk, amely a hadsereg kivonulásával új kulturális funkciókat nyert, tömegrendezvények és kiállítások színhelye lett. Lehet, hogy fegyverek között hallgatnak a múzsák, de a várbontogatók is kudarcot vallanak.
