*A nap gyermekei – próbafotók (Fotó: Bereczky Sándor)
Újabb magyar Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Újabb legmagasabb szintű elismerés egy újabb K betűs személyiségnek. Kertész Imre után a második magyar irodalmi Nobel-díj, a két évvel korábban kitüntetett Karikó Katalint és Krausz Ferencet követően ezúttal Krasznahorkai László. Már tavalyelőtt is szurkoltunk érte, de az mégiscsak szemtelenség lett volna, ha a tízmilliós Magyarország és a feleannyi országhatárokon túl élő magyar és magyar származású polgár egyetlen esztendőben három Nobel-díjat ünnepelt volna. Irigyeink így is akadnak bőven, nem kell messze menni értük.
A Svéd Akadémia a ̶ többek között ̶ Kossuth- és József Attila-díjas, a Nemzetközi Man Booker-díjjal és az amerikai Nemzeti Könyvdíjjal kitüntetett magyar írónak, Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét. A számára megtisztelő, ám meglepetésnek nem számító hírre (hiszen már évek óta az esélyesek között szerepel, idén második helyezettként egyes fogadóirodák szerint) a kitüntetett a rá jellemző módtól eltérően első szám harmadik személyben fogalmazott Facebook-posztjában, amit rejtélyesen csak „AK” monogrammal írt alá: „Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”.
Az újdonsült Nobel-díjasnak négy évtizede barátja és munkatársa a nemzetközileg igencsak elismert filmrendező, Tarr Béla, aki nagyrészt az író könyveiből, forgatókönyveiből készítette filmjeit. A legsikeresebbeket és legelismertebbeket, összesen hatot. Legutóbb a kolozsvári filmfesztiválon, a TIFF-en találkozhatott velük a nagyközönség. A fekete-fehér, lepusztult tájon játszódó, lassú és nagyon hosszú jelenetek meghatározóvá váltak a rendező művészetében. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező mindjárt reagált a csütörtöki örömhírre, ami közvetett módon számára is elismerés és megbecsülés: „A legnagyobb örömmel fogadtam a hírt. Ez egy megérdemelt, méltó elismerése Krasznahorkai László életművének, szerintem nagy elégtétel. Évek óta számítottam rá. Ha valakinek van egy ennyire egyéni, saját nyelve és határozott világlátása, az maximálisan megérdemli ezt az elismerést.”
Az irodalmi Nobel-díj idei odaítélésére vonatkozó döntés nyilvánosságra hozatalát követően sokan reagáltak a hírre. Többek között a nemzet miniszterelnöke, Orbán Viktor, aki aznap este éppen a kolozsvári Rhédey-palotában kerekedett nótás kedvre, másnap pedig az RMDSZ zsukiménesi kongresszusán elmondott beszédének első harmadát Krasznahorkai László egész nemzetre kiterjedő sikerének méltatására szánta. Egyenes beszédében részletesen taglalta az örömhírt, büszkén és kendőzetlenül tolmácsolta azt a román vendéglátóknak (miniszterelnök-társa, ex-miniszterelnök polgármester, jelen levő politikusok, egy egész ország nyilvánossága), akiknek „talán nem árt elmagyaráznia azt, hogy miért ezzel kell kezdeni a mai napot”. Kihangsúlyozta a magyar nemzet összetartozását és a kultúra, különösen az irodalom jelentőségét egy olyan élethelyzetben, amikor a magyar nemzetet elsőrendűen nem a földrajz, nem az államhatár, hanem a nyelv, a kultúra, a történelem és a közös lélek tartja össze. „A Nobel-díj a magyaroknak jogcím a létezésre.”
Magyarország büszkesége a legújabb Nobel-díjas, az első gyulai születésű (egyes román lapokban születési helye emígyen megjelenítve: Jula, Békés), a 71 éves Krasznahorkai László. Nagyapja magyarosította nevét, és evangélikus vallásra tért. Ő maga krisztusi korban nyert el egy ösztöndíjat az akkor még létező Nyugat-Berlinbe, s azóta számos országban megfordult, de gyakran tér vissza Magyarországra. Krasznahorkai több alkotásából film is készült: Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák (Az ellenállás melankóliája), amelyeknek a forgatókönyvét a rendező Tarr Bélával írták, akárcsak más filmje esetén is (pl. A torinói ló). További regénye a Háború és háború, Báró Wenckheim hazatér, ugyanakkor sikeres elbeszélések szerzője.
Végül, de nem utolsósorban, feltehetjük a nehezen megválaszolható, azazhogy többféle válaszos kérdést: hányadik magyar Nobel-díjat nyerte el Krasznahorkai László? Miközben magyar és magyaros szokás szerint a közvéleményt elárasztották a rosszindulatú kommentek (is). De hát legyünk józan eszünknél, amikor feltesszük a kérdést: ki a magyar Nobel-díjas? Születéshez, anyanyelvhez, állampolgársághoz, lelkülethez, vagy éppenséggel lakhelyhez, munkahelyhez, esetleg már a leszármazottak születéséhez, anyanyelvéhez, állampolgárságához kell kötni az identitást?
A helyzet bonyolult ugyan, de vitathatatlanul magyar az, vagy bármely nemzetiségű, aki saját maga saját szabad akaratából annak tartja magát. Miközben a tudománynak és a művészetnek nincs nemzetisége, legfeljebb bölcsője, de van költségvetése, és van igénye a szabad megnyilvánulásra. Ezért a teljesítmény egyáltalán nem szülőföldfüggő. Az viszont nem mellékes, hogy a külföldön lényegesen kedvezőbb körülmények között alkotó és dolgozó egyén fenntartja-e emberi, szakmai kapcsolatait az otthon maradottakkal, amiként az sem, hogy a haza megbecsüli-e elvándorolt és haza-hazatérő „tékozló fiát”.
Aki arról ír, hogy egyetlen olyan magyar Nobel-díjas sincs, aki ne távozott volna külföldre, és már-már megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán vannak-e Nobel-díjasaink, az olyan nevetséges dolgot állít, mintha – példának okáért – a vidéken születettnek nem kellene városi iskolában képeznie magát. Ezért a nemzet méltán tartja magyarnak azokat, akik magukat magyarnak vallják, akik a szülőföldjükön elsajátított tudást, gondolkodásmódot és kultúrát magukkal vitték útravalóul.
Amúgy érthető és elfogadható, hogy nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően. Az immár tizenhárom magyar Nobel-díjas mellett, akik Magyarországon születtek, hosszabb-rövidebb ideig ott éltek, tanultak, egyesek dolgoztak, arról is szólnunk kell, hogy olyan magyar származású Nobel-díjasaink is vannak, heten, akik nem vallották magukat magyarnak, nem is születtek Magyarországon, de a szüleik, nagyszüleik igen. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben.
Beszélhetünk tizenhárom magyar Nobel-díjasról, tizenhatról, a leglazább szálakat követve akár húszról is. A lényeg az, hogy Nobel-díjasainkból immár bőven kikerül egy focicsapatra való, pótjátékosokban is bővelkedve. De hát a két világháború között Máramarosszigeten született Elie Wiesel kinek játszik? Nem nekünk, mert hivatalosan a négy román Nobel-díjas egyike a jász-
vásári születésű George Emil Palade (Marosvásárhely orvosegyetemének névadója), valamint a sváb származású és Németországba emigrált Hertha Müller és Stefan Hell mellett.
Végezetül maradjunk annyiban, hogy a Nobel-díj jelenleg a legnagyobb nemzetközi elismerése a kivételes szellemi teljesítménynek, és a díj világraszóló tudományos elismerést jelent nemcsak a díjazott, hanem nemzete számára is. Az ország kis méretéhez képest kiemelkedő szerepet játszottak magyar vagy magyar származású tudósok a világ természettudományi fejlődésében. Gratulálunk hát a legújabb díjazottnak, Krasznahorkai Lászlónak, aki legújabban örvendeztette meg a nemzetet. Amelyre érvényes lehet a mondás: nemcsak az a magyar, akinek fáj Trianon, hanem az is, aki örülni tud egy magyar identitásból (is) fakadó Nobel-díjnak.
