A közelmúlt népi intézménye: a fonó (2.)

Asszonyfonó avagy kacagókaláka

Közép-erdélyi falvainkban a fonó mint népi intézmény többféle megnevezésével találkozunk: guzsalyas (Maros mente, Nyárád mente), fonókórus (Kis-Küküllő vidéke), fonósereg (Sóvidék), céh (Jobbágytelke és környéke), fonó-kaláka (szórványosan többfelé). A különböző megnevezések mögött hasonló szerveződés áll, inkább a generációs és a falurészenkénti sajátosságok a jellemzőek. A falvak többségében külön volt fonójuk a leányoknak és az asszonyoknak. A katolikus közösségekben inkább vegyes fonóba jártak, mert nem engedték külön leányfonót tartani. Ahol külön tartották, leányfonóból három-négy, asszonyfonóból hat-nyolc is szerveződött a farsangi időszakra.

 

Az asszonyfonó rendje

Egyik típusa a fonóház. Az asszonyok kifogadtak egy üres szobát vagy nagyobb konyhát, és egész télen abban fontak. Gyakran viszont az egyik fonóasszony – család nélküli vagy akinél több volt a hely – ajánlotta fel, hogy nála tartsák egész télen. A költségeket a fonó résztvevői közösen állták: minden este vittek néhány szál tűzifát, közösen fizették a lámpába való petróleumot vagy pótoltak a villanyszámlába. Egy-egy megfelelő helyiséggel rendelkező, társaságkedvelő asszonynál tíz-tizenöt évig is tartottak állandó fonót. Ez a fonótípus inkább a mezőségi és a Maros menti falvakra jellemző. A másik a szerre járó fonó, akárcsak a leányfonók rendjében. Estéről estére vagy hétről hétre más társuknál fontak ugyanazok az asszonyok. A szeres háziasszony felkészült a fogadásukra, kitakarította a házat, a fonó végén hamulúgban főzött cukros kukoricával vendégelte meg asszonytársait. Ez a fonótípus inkább a székelyes kultúrájú falvak sajátossága. E két típuson kívül a téli fonóidényben szervezhettek olyan fonókalákát is, amelyben egy-egy segítő asszonyközösség néhány este a bajba jutott vagy szegényebb családnak font vagy férjhez menni készülő leány kelengyéjét készítette. Ahol különösen sok volt a fonnivaló (például Búzásbesenyőben, Kisfülpösön vagy Alsósófalván), napközben is összejártak fonni, másutt a nagygazdák kiadták a fonnivalót pénzért a szegényebb rendűeknek.

A munkavégzés általános rendje mégis az volt, hogy esténként minden asszony a saját kenderét, csepűjét, gyapjúját fonta. Egy estéli fonóban két-három orsóval fontak, annak arányában, hogy ki mikor érkezett és milyen ütemben dolgozott. Már a két világháború közötti időben sem font mindenki kézzel, többen fonókerékkel dolgoztak. Az elmúlt évtizedekben csak néhány idősebb asszony fonogatott guzsallyal gyapjút vagy kendert, inkább varrtak, kézimunkáztak, eljártak a „fonóba” mint társas összejövetelre. A fonó népi intézménye leginkább azokon a településeken maradt fenn, ahol közös munkaalkalmakra gyűlnek össze: ilyen a mezőfelei szatyorfonó, a jobbágytelki szalmafonó céh, a szentgericei, harasztkeréki gyékényfonó, a gyulakuti garnitúrázás stb.

 

A fonó népe: kommunikációs kiscsoport

A fonóba gyűlt asszonyok az első órában megtárgyalták a falu eseményeit, friss híreit. „A híreket le kellett adni. Ez olyan titok volt, zárt dolog, hogy amit a fonóban elbeszélgettünk, azt nem volt szabad a kapun kívül vinni.”

Aki ezt az íratlan szabályt megszegte, kizárták a fonóasszonyok köréből, az illető fonóseregből. De a belépés sem ment simán. Az új fonóasszonyt vagy ifjú menyecskét, aki először ment azon a télen az asszonyi közösségbe, beavatták. A beavatásnak többféle tréfás módját gyakorolták. Alsósófalván perzseléssel avatták be az új fonót. (Kettő lefogta, a harmadik asszony játékosan és vigyázva, hogy meg ne égessék, lángoló papírral vagy csepűvel közeledett a perzselődésre alkalmas testrésze felé.) Aki viszont beállt a fonóseregbe és beavatták, de indokolatlanul otthon maradt az este bizonyos órájáig, azt nagy zaj és kiabálás közepette elvitték erővel. „Meg volt mondva, hogy aki nem jön kilenc óráig, megyünk utána. Aki bé merte tenni a fonóba a lábát, annak muszáj volt jönni.” Alsósófalván 1983 telén találkoztunk azzal a jelenettel, hogy az elmaradó asszonyt társai szénáslepedőbe csavarva, hátukon vitték a fonóba. Szokásban volt az is, hogy a későnek váltságdíjat kellett fizetnie, hagymát, krumplit, savanyú káposztát. Aznap este ő vendégelte meg a többieket.

A fonó közösségi intézményként működött, de meghatározó, kiemelkedő egyéniségei is voltak. Az asszonyok fonóját mindig egy-két ügyes, tehetséges asszony vezette, olyanok, akik szépen tudtak énekelni, nagy kovászok, mókamesterek voltak a szervezésben, a játékban, a hiedelemtörténetek előadásában, akik az asszonyi társaságból kacagókalákát tudtak teremteni. A jó mesélőnek, énekesnek, a szépen olvasónak a többiek még a csepűjét is megfonták, „reggelig elhallgatták volna”. 

Az asszonyfonót inkább a munka töltötte ki, de közben sor került énekre (szokásdalok, népballadák, divatos műdalok), hiedelem- és más történetek előadására, szépirodalmi művek (Toldi, János vitéz stb.) felolvasására. Iskola előtti kisgyermekként magam is a nálunk tartott parajdi, Görgényalja utcai asszonyfonóban hallottam először Petőfi Sándorról, Kossuth Lajosról, Rózsa Sándorról, Csaba királyfiról, „Árpád apánkról”, Szent Istvánról, szóban és énekben.

 

Az asszonyfonók játékai és táncai

A hosszú esték egyhangúságát az asszonyok sok beszéddel és énekkel oldották, meg-megszakították játékkal és tánccal. Alkalmas időben a szabadba is kimentek, közösen szánkáztak. Az ősszel beállott asszonyfonók csendesebbek voltak. A karácsonyi szünet után, a farsangon hangosabbakká, mozgalmasabbakká váltak. A farsangon néhány alkalommal egyáltalán nem dolgoztak, pótolásos estét tartottak. Összepótoltak, összeadták az enni- és innivalót, zárt körű asszonyi mulatságot szerveztek vagy meghívták a férjeket is, közösen mulattak, táncoltak. Ilyen mulatsági alkalom volt a fonóidény befejezése, ünnepe is a farsang végén: fonóbütüző a marosszéki Mezőségen, fonófeltartó a Maros mentén, fonókibontó a Kis-Küküllő mentén, fonóvégzés, fonóvirrasztás a Nyárád mentén és Sóvidéken.

Mindezek mellett máskor is lehetett játékokat űzni és táncolni, de nem minden fonóra volt jellemző és nem minden nap, csak amikor úgy volt kedvük. De amikor kedvük kerekedett, az asszonyfonók légköre, hangulata felszabadultabbá vált. „Egy kicsi vígságot vittünk belé.” Kezet-lábat megmozgató, frissítő, ügyességi, beugrató vagy éppen erotikus testhelyzetű játékokat játszottak, állatutánzó komikus táncokat jártak, amint azt az 1980-as és 1990-es évek alsósófalvi, szentgericei, teremiújfalusi, gyulakuti, mezőfelei, mezőpaniti, beresztelki, magyarói fonóiban még tapasztaltuk.

Általános elterjedtségű asszonyfonóbeli frissítő, ügyességi játék volt a csizmázás, a csizmaverő, ismerhették suppendálás, sustákolás néven is. Két játékos a hátára feküdt, csak a lábfejük ért össze. Megadott jelre egyikük felhúzta a lábát, mintha hátrafelé akarna bukfencezni. Ebben a pillanatban a másik előrehajolt, fölemelkedett ülő helyzetbe, s a kezében levő csizmával a másik játékos farára csapott. A következő mozdulattal ő dőlt hátra és ő kapott a csizmából. A játék tétje az volt, hogy melyikük tud gyorsabban, szebben mozogni, ütni, s hogy minél hosszabban tartson. Ez főleg a fiatalabb asszonyok, menyecskék játéka volt. De lehetne sorolni a tángyérozás vagy matruskázás, a laskagyúrás vagy laskázás, a szövés vagy motollázás játék menetét is. Az állatutánzó komikus táncok közül legtöbb fonóban a szarkatáncot járták, ebbe a férfiak is bekapcsolódhattak, a kecskék táncát Mezőmadarason csak asszonyok járták. A szarkatánchoz hasonló Alsósófalván a seregélytánc. Az asszonyok félig guggoló helyzetbe ereszkedtek egymás háta mögött, térdüket összezárva „lőcsösen” tartották. Az ének – Itt is fúl a szél, a szél, a szél,/ Túl is fúl a szél, a szél, a szél – ritmusára egyszerre ugrottak balra, majd jobbra. A táncolók – mint seregélyek a fa ágán – ugrándozva haladtak előre. Addig járták, amíg elfáradtak, és sorra felborultak. Ebből is lett egy kacagókaláka.

A téli asszonyfonók az elmúlt évtizedekben nagy átalakuláson mentek át, legtöbb helyen megszűntek, gazdasági funkciójukat elveszítették. Működőképes vagy az lehetne viszont a közelmúltbeli fonó közösségi-kulturális vagy mai mentálhigiénés, örömszerző, kacagókaláka funkciója.

Dr. Barabás László