Kortyokban a nyár
2018-06-12 14:56:40
- Nagy Székely Ildikó
Rendszerint két-három játszótárs csüngött mellette, kacarásztak, kiabáltak, néha sugdolóztak is. A fa pedig néma bölcsességgel hallgatta, őrizte a titkokat.
A cseresznyefa ágai közül egész más a világ. Bár én sohasem mertem ezt személyesen megtapasztalni, kételkedés nélkül elhittem a szomszédunkban lakó sovány, szőke lánynak, aki már a legelső nyári délutánokat is a magasban pirosodó gyümölcsszemek társaságában töltötte. Rendszerint két-három játszótárs csüngött mellette, kacarásztak, kiabáltak, néha sugdolóztak is. A fa pedig néma bölcsességgel hallgatta, őrizte a titkokat.
Időnként, persze, leszállt a földre a csapat, babát öltöztettek, kártyáztak a cseresznyevár tövébe leterített takarón. Egy alkalommal egyszer használatos műanyag poharakkal felszerelkezve találtam rájuk. Kezükben fürgén jártak a fagylaltospálcikák, azokkal nyomogatták össze a frissen szedett gyümölcsöt, aztán, amikor kész lett a szörp, a közeli sétányon keringve kínálgatták. A gyártás-eladás ritmusát a sovány szőke diktálta a fa tövéből.
– Menjetek, vegyetek még poharakat! – kiáltotta oda két barátnőjének.
– Várj, adjuk el egyszer ezeket – érkezett az izgatott válasz.
– Csak siessetek – jött az újabb utasítás.
– Mennyiért adjátok? – szólítottam meg a takarón kuporgó „parancsnokot”.
– Húsz bani – nézett rám komoly arccal. – Tetszik kérni?
Kértem, két pohárral is.
– Gyertek gyorsan! – kiabálta a szőke a barátnőknek, akik engedelmesen a takaró felé vették az irányt.
– Ebből négy pohárra is telik – nyomta a kezükbe az aprópénzt. Miután elviharzottak, beszélgetni kezdtünk.
– Honnan a cseresznyeüdítő ötlete? – kérdeztem, miután udvariasan belekortyoltam a nagyon piros, nagyon édes lébe.
– Biztos azt tetszik gondolni, hogy az internetről vettük. Pedig nem. Saját találmány – húzta ki magát a szörpkészítő, aztán lágyabb hangon hozzátette: – Ha tetszik még kérni, ingyen is adok.
Nem akartam visszautasítani a nagylelkű ajánlatot, így jobbnak láttam témát váltani. Szerencsére éppen feltűnt az új poharakat szorongató csapat.
– Az osztálytársaid? – mutattam feléjük.
– Igen. Mind harmadikosok vagyunk. A magas barnát még az óvodából ismerem, a másik kettővel első osztályban barátkoztam össze. Sok időt töltünk együtt, legtöbbször a leckéket is közösen készítjük el valamelyikünknél. Nálam, igaz, ritkábban, mert anyu nem szereti a vendégeket.
Halvány felhő vonult át a szép, szabályos arcon. A következő pillanatban azonban már vissza is tért a jól ismert mosoly.
– Amikor kikapjuk a vakációt, megjön apu, és elvisz magához Németbe. Egy egész hónapot nála tölthetek. Persze, hiányozni fognak a lányok, főleg az első hetekben, de csak kibírom nélkülük – kacagta el magát kicsit felnőttesen. Aztán szinte levegőt sem véve folytatta: – Édesapám nagyon vicces és jószívű, szinte mindent megvesz, amit kérek, és rengeteg időt tölt velem. Ott, ahol az új családjával lakik, hatalmas, zöld terek vannak, jókat lehet szaladgálni, piknikezni. A német barátnője mindig szuper finom szendvicseket készít nekünk ezekre az alkalmakra. Igaz, beszélgetni nemigen szoktam vele, ő ugyanis csak most tanul magyarul, nekünk meg a suliban nincs németóránk, csak angol. De azért jól kijövünk. A múltkor egy csomó menő cuccot ajándékozott nekem, blúzokat, szoknyákat és még egy sminkkészletet is. Anyu, persze, nem örül, ha festem magam.
– A szüleid közül ő a szigorúbb?
– Hát, igen. Valahol megértem, mert a gyárban is, otthon is sokat dolgozik, nem marad ideje pihenni, kikapcsolódni. Boldognak csak olyankor látom, ha jó minősítést hozok az iskolából. Mindig azt mondogatja, semmi sem számít, csak tanuljak, akkor nekem könnyebb életem lesz, mint neki.
– Neked erről mi a véleményed? – firtattam.
– Nem is tudom. Szerintem nem kell egész nap a könyv mellett ülni, az is fontos, hogy tudd élvezni az életet. Én például nem tartozom az első tanulók közé, ahhoz naponta legalább két-három órát gyakorolnom kellene. De nekem fontosabb, hogy kimenjek a barátnőimmel, sétáljunk, másszunk fel ide, a várunkba, és csak üldögéljünk itt órák hosszat.
Közben megérkeztek a lányok, letelepedtek körénk a takaróra. Szerettem volna megkérdezni beszélgetőtársamtól, hogy mióta élnek külön a szülei, és hogyan érintette őt a válás, de erre már nem volt lehetőség. Amikor elköszöntem, a lány ragyogó szemmel nézett rám, aztán egészen halkan mondta:
– Tetszik tudni, miért várom még nagyon a nyári utazást? Másfél hónapja született meg a tesóm, és ha kimegyek, végre őt is megismerhetem. Mindig szerettem volna egy húgot, és most ez a vágyam is teljesült. Amikor legutóbb beszéltem apuval, a baba hangját is hallottam a telefonban. Igazán különleges érzés volt. Apu szerint egyébként pont olyan, mint én, csak egészen kicsiben.
Távolodóban még visszanéztem a szorgos szörpkészítőkre. Ott ültek mind a cseresznyefa alatt, és a megmaradt itókát kóstolgatták. Esteledett, de még jócskán jutott a fényből gyümölcsfoltos arcukra, kezükre.
